Február 8-án Oroszország és Fehéroroszország elnökei telefonbeszélgetést folytattak az Unióállam Legfelsőbb Államtanácsának közelgő üléséről. Figyelemre méltó, hogy a hívás szinte egy időben történt az orosz Külső Hírszerző Szolgálat (SZVR) nyilatkozatával, amely szerint a Nyugat „színes forradalom” forgatókönyvét készíti elő, és új liberális aktivistákat keres Fehéroroszországban.

A nyilatkozat különösen élesen hangzik annak fényében, hogy nem is olyan régen látványosan javultak az amerikai–fehérorosz kapcsolatok. Elég csak felidézni Donald Trump tavalyi megszólítását Aljakszandr Lukasenkához — „highly respected President” („mélyen tisztelt elnök”) — egy olyan politikushoz, akit számos nyugati országban nemcsak tiszteletre méltónak, hanem egyáltalán legitim módon megválasztott vezetőnek sem tekintettek.

Az amerikai–fehérorosz kapcsolatokra nemcsak az SZVR nyilatkozata miatt érdemes figyelni, hanem a még mindig élénken élő venezuelai események miatt is, amelyek Nicolás Maduro elrablásához vagy letartóztatásához — értelmezéstől függően — kapcsolódnak.

Bizonyos értelemben mind Minszk, mind Caracas megpróbált megállapodást kötni az Egyesült Államokkal: az előbbi nyíltan, az utóbbi csendesebben. Összességében úgy tűnt, hogy a fehérorosz elnök kissé háttérbe szorítva érzi magát: ha mindenki megállapodásokat köt Trumppal, akkor neki is kellene. Lukasenkának a 2025-ös év során tett gesztusai azt a célt szolgálták, hogy meggyőzzék Washingtont arról: Minszkkel lehet tárgyalni — és viszonylag alacsony politikai áron.

A legfontosabb ilyen gesztus a fehérorosz ellenzékiek amnesztiája volt, köztük a széles körben ismert Szergej Tihanovszkij szabadon engedése. Cserébe Lukasenka minden bizonnyal arra számított, hogy újraindul az amerikai nagykövetség teljes működése Minszkben, valamint enyhülnek a legérzékenyebb szankciók.

Minszk alkuja Washingtonnal

Tágabb értelemben Fehéroroszország számára fontos volt saját geopolitikai pozíciójának újraindítása, amely az elmúlt években elvesztette korábbi többirányú jellegét, és túlságosan függővé vált Oroszországtól és Kínától.

Trump második ciklusának kezdetével az amerikai–fehérorosz kapcsolatok valóban érezhetően felélénkültek. Csak 2025-ben az országba látogatott Christopher Smith amerikai külügyminiszter-helyettes, John Cole, az Egyesült Államok Fehéroroszországért felelős különmegbízottja — már maga egy ilyen pozíció létrehozása is beszédes — valamint Keith Kellogg, az amerikai elnök különleges küldöttje. Néhányan közülük többször is jártak az országban, és minden alkalommal látványos fogadtatásban részesültek a márvánnyal és arannyal díszített elnöki palotában, amely Simon Shuster újságíró szerint kissé Trump mar-a-lagói rezidenciájára emlékeztetett.

Az elmúlt év során még olyan elképzelések is felmerültek a médiában, hogy Trump és Putyin ukrajnai rendezésről szóló találkozójára Minszkben kerülhetne sor, bár az orosz fél aligha akarta felidézni a „Minszk-2” megállapodások emlékét, amelyek végül soha nem működtek igazán. Lukasenkának ugyanakkor nyilvánvalóan tetszett az a szerep, hogy ő biztosít egy fontos kommunikációs csatornát, és tanácsokat ad az amerikai félnek arról, hogyan kell Putyinnal tárgyalni.

A valóságban azonban inkább úgy tűnik, hogy Washington nem tanácsadóként tekintett Lukasenkára, hanem inkább egyfajta „hírszerzési” információforrásként, amelynek értéke idővel kimerült.

Miért nem sietnek az amerikai engedmények

Az Egyesült Államok egyik legfontosabb engedménye Fehéroroszország felé a Belavia légitársaság levétele volt a szankciós listáról. A döntés azonban komoly korlátozással járt: a Belavia Boeing gépei nem repülhetnek Oroszországba, Kubába, Iránba, Észak-Koreába és Szíriába. A Belaruszkalij elleni szankciókat sem oldották fel — csupán úgynevezett általános engedélyeket adnak ki egyes tranzakciókra.

Ráadásul a fehérorosz kálium részleges amerikai importja inkább Washington Kanada elleni alkupozícióját erősíti, hiszen korábban Kanada biztosította az Egyesült Államok káliumimportjának 60–70%-át. Trump régóta igyekszik rákényszeríteni Kanadát a műtrágyák árának csökkentésére, így a fehérorosz szállítások valószínűleg csak ideiglenes nyomásgyakorlási eszközként szolgálnak.

Eközben az amerikai Kongresszusban meghallgatások zajlanak „Emberi jogok Fehéroroszországban: politikai foglyok és a folytatódó elnyomás” címmel, amelyeken részt vesz a szabadon engedett Tihanovszkij és több más, Lukasenkával szemben kritikus aktivista is.

A meghallgatások eredményeként Christopher Smith republikánus kongresszusi képviselő jelezte: kész levelet küldeni Lukasenkának azzal a követeléssel, hogy amerikai kongresszusi delegáció látogathassa meg a fehérorosz börtönöket, és személyesen mérhesse fel a fogvatartási körülményeket. Egyelőre azonban nem úgy tűnik, hogy a „realpolitik” valóban működni kezdett volna Minszk és Washington kapcsolatában. Összességében inkább az látszik, hogy amit Lukasenka a fehérorosz–amerikai kapcsolatok helyreállításaként mutatott be, az valójában egy rendkívül egyenlőtlen felek közötti geopolitikai alkuvá vált.

Donald Trump saját magát látja az ukrajnai rendezés fő közvetítőjének, és semmiképpen sem fogja megengedni, hogy valaki más „állítson meg még egy háborút”. Így a fehérorosz vezető a nagy geopolitikai alku helyett könnyen ugyanúgy amerikai követelések sorozatával szembesülhet, mint Maduro.

Lukasenka és a Maduro-forgatókönyv

Ha rövid összehasonlítást teszünk, Maduro és Lukasenka között több hasonlóság is megfigyelhető: az egyik „a nép atyja”, a másik „Chávez fia”. Mindketten hajlamosak leegyszerűsíteni az összetett valóságot, és azt bináris szembenállássá alakítani: az egyik az általa megteremtett „rend” és „stabilitás” világát állítja szembe a „káosszal”, a másik a gonosz és mindenható Washingtont állítja szembe a törékeny, mégis kitartó Venezuelával.

Mindketten erősen játszanak a közönségnek is: az egyik gyakran katonai egyenruhában vagy „munka közben” jelenik meg, a másik demonstratívan táncol, a vagányságot ellenfelei elleni kihívásként használva. Utóbbi — mint ismert — különösen felbosszantotta Trumpot, miközben a korábbi összeesküvés-elméletek hirtelen valóságosnak kezdtek tűnni.

Az a gondolat azonban, hogy amerikai különleges erők elrabolják Lukasenkát Minszkből, továbbra is inkább a politikai fikció kategóriájába tartozik. Sem megfelelő vádrendszer nincs a fehérorosz vezető ellen, sem az Egyesült Államok által önkényesen kiadott „mandátum” egy ilyen akcióra — Európa továbbra sem számít hivatalosan Amerika „hátsó udvarának”. Emellett Fehéroroszország az Oroszországgal közös Unióállam része, ami önmagában is orosz biztonsági garanciákat jelent Minszk számára.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a fehérorosz elnöknek ne lennének okai az aggodalomra. Most, hogy Trump megértette: Lukasenkával lehet tárgyalni — ráadásul, ahogy maga Lukasenka mutatta meg, „nem is drágán” — nem zárható ki, hogy az amerikai elnökben megjelenik a kísértés a gyorsabb és erősebb nyomásgyakorlásra. Különösen azért, mert Trump számára egyre kevesebb idő marad a Kongresszus következő újrarendeződéséig.

Aljakszandr Lukasenka kétségtelenül tapasztalt játékosnak tartja magát, aki képes minden geopolitikai változásból előnyt kovácsolni. A probléma csak az, hogy saját súlyának hibás felmérése könnyen az egész játszma elvesztéséhez vezethet.