A napokban nyilvánosságra hozott amerikai Nemzetbiztonsági Stratégia élesen eltér az ilyen típusú korábbi dokumentumoktól. A stratégia általában az új adminisztráció kül- és biztonságpolitikájának hangsúlyait rendezi át, anélkül azonban, hogy megváltoztatná annak lényegét vagy felszámolná a kialakult kétpárti konszenzust. Így történt Donald Trump előző ciklusa idején is, amikor Oroszországot és Kínát „revizionista” hatalmakként nevezték meg — ráadásul Kínát először tekintették első számú fenyegetésnek —, ugyanakkor az Egyesült Államok koalíciókon belüli globális vezető szerepét nem kérdőjelezték meg.

Amerika már nem akar „koalíciós vezető” lenni

A jelenlegi Stratégia teljesen új megközelítést jelent — nem is elsősorban a külpolitikához, hanem ahhoz, ahogyan az Egyesült Államok saját magát és a világ működését látja. A szelektív erőforrás-elosztásról és funkcionális koalíciókról szóló elvont és óvatos megfogalmazások ellenére a dokumentum de facto új szerepet rögzít az USA számára: nem a falka vezéreként, hanem a tó legnagyobb ragadozójaként. És éppen ebből az „erősebb joga” logikából fakad az Egyesült Államok lehetősége és erkölcsi felhatalmazása arra, hogy egyszerre gyakoroljon nyomást ellenfeleire és saját szövetségeseire is.

Nem meglepő tehát, hogy Európában az új stratégia olyasmit váltott ki, amit teljes joggal lehet hisztériának nevezni. Egy külső megfigyelő, aki nem ismeri a történelmi és politikai kontextust, és kizárólag az amerikai dokumentumot olvassa, könnyen arra a következtetésre juthatna, hogy az európai elitek — migrációs politikájukkal és baloldali ideáikkal együtt — váltak Amerika első számú ellenfelévé, sőt a XXI. századi civilizáció egyik káros elemévé.

A Stratégiában megfogalmazott tézisek valójában nem újak. Más azonban, amikor hasonló gondolatokat konferenciákon vagy találkozókon egyes politikusok és tisztviselők — például J.D. Vance vagy Daniel Driscoll — fogalmaznak meg, és megint más, amikor mindez doktrinális dokumentumban kerül rögzítésre, amelyre később — még ha ellenállás mellett is — programokat építenek, költségvetéseket igazítanak és konkrét intézkedéseket vezetnek be.

„Alvó NATO” és a Nyugat új architektúrája

A Stratégia kimondja a NATO további bővítésének elutasítását, miközben az Oroszországgal való kapcsolatokban a stratégiai stabilitás helyreállítására helyezi a hangsúlyt. Ez azonban nem lehet félrevezető — a NATO megmarad, sőt akár erősödhet is. A dokumentum egyszerűen rögzíti azokat az elképzeléseket és koncepciókat, amelyeket már Trump hatalomra kerülése előtt kidolgoztak, például az úgynevezett „Alvó NATO” modelljét, amelyben a szövetség regionális blokkká válik, miközben az Egyesült Államok egységes fegyverzeti szabványokat alakít ki és azok fő beszállítója marad. Ebben a paradigmában Oroszország és Ukrajna tisztán európai problémává válik, amelynek kezelésében Washington — ha érdekei úgy kívánják — előnyös szerződések keretében hajlandó segítséget nyújtani.

Ebben az összefüggésben érdekes lenne látni, hogy Trump választási kampányának kulcsfontosságú tanácsadói — például Richard Grenell vagy Elbridge Colby, akikhez nagyrészt az európai ügyekkel kapcsolatos amerikai megközelítés átalakításának ötletei köthetők — kapnak-e valódi pozíciókat a döntéshozatali rendszerben. Az erről szóló találgatások rendszeresen felbukkannak, és ha beigazolódnak, az azt jelentené, hogy Trump köre végleg szakít az egységes euroatlanti projekt gondolatával.

Ugyanakkor a deklaratív szakítás még nem jelent sikeres válást. A Nemzetbiztonsági Stratégia időben korlátozott dokumentum, amelyet előbb-utóbb egy új adminisztráció felül fog vizsgálni — különösen akkor, ha demokrata vezetés kerül hatalomra.

A Stratégiában említett „az ukrajnai harci cselekmények mielőbbi befejezésének” igénye valójában elsősorban annak rögzítése, hogy a Trump-adminisztráció még azelőtt szeretne kilépni ebből a kellemetlen imázshelyzetből, mielőtt az politikai katasztrófává válna. Az amerikai elnök régóta attól tart, hogy Ukrajna számára „Biden Afganisztánjává” vagy „második Saigonná” válhat. Éppen ezért az adminisztráció számára most az a legfontosabb, hogy Trump neve ne kapcsolódjon össze az amerikai választók szemében egy ukrajnai vereséggel. A kulcsfontosságú határidő a 2027-es kongresszusi választás — pontosabban az aktív kampányidőszak kezdete.

Oroszország számára ez a helyzet korlátozott ideig nyitva álló lehetőséget teremt az Egyesült Államokkal folytatott párbeszédben. Egy ilyen közeledés azonban legfeljebb taktikai jellegű lehet, és konkrét célok elérését szolgálhatja — például a brit globális ambíciók korlátozását, amelyeket Moszkva szemszögéből még nagyobb fenyegetésnek tekintenek. Képletesen szólva: a cél a cápa és a brit oroszlán összeütköztetése lehet, például a befagyasztott vagyonok kérdése körül.