A fehérorosz ellenzéki média ismét napirendre tűzte a hatalmi átmenet lehetséges forgatókönyvének kérdését Fehéroroszországban. Az új információs kampány formális kezdetének tekinthető az a két héttel ezelőtt megjelent interjú Jurij Zenkoviccsal, akit korábban államcsínykísérlet ügyében ítéltek el, majd nemrég az amerikai külügyminisztérium kérésére szabadon engedtek.

Zenkovics, a puccskísérlet és az új vita a hatalmi átmenetről

Zenkovics egyébként meglehetősen ironikusan beszélt saját szerepéről az inkább bohózatba illő online puccskísérletben. Azokról a videókonferenciákról van szó, ahol az összeesküvők Lukasenka erőszakos eltávolításáról tárgyaltak egy „beépített ember”, a belarusz vezérkar egyik alezredesének társaságában. A helyzet groteszk jellege ellenére az ügy résztvevői nagyon is valós börtönbüntetéseket kaptak. Ráadásul Zenkovics egy nemrég tartott sajtótájékoztatón azt állította, hogy Fehéroroszországban valóban létezett egy tényleges puccskísérlet, amelyben a különleges műveleti erők tisztjei is részt vettek, köztük a Marjina Horka városában állomásozó 5. önálló különleges dandár katonái. Elmondása szerint erről a börtönben rabtársaitól szerzett tudomást.

Szinte ezzel egy időben a belarusz „Zerkalo” című lap saját elemzést közölt a hatalmi átmenet lehetséges forgatókönyveiről, Lukasenka környezetét négy fő befolyási csoportra osztva: „a családra”, az „adminisztratív vertikumra”, a „szilovikokra”, valamint a technokratákra, vagyis a gazdasági és üzleti elit képviselőire.

A lehetséges utódok kérdését azonban valószínűleg érdemes más logika mentén vizsgálni. Nem annyira a formális tisztségek, hanem több tényező együttes figyelembevételével: mennyire bízik bennük Lukasenka, elfogadhatóak-e Moszkva számára, rendelkeznek-e apparátusbeli erőforrásokkal, illetve képesek lennének-e egyben tartani a rendszert az elkerülhetetlen belső turbulenciák idején. Ha megpróbálunk felállítani egy hozzávetőleges valószínűségi rangsort a legkevésbé esélyestől a legreálisabb szereplőig, akkor a kép nagyjából így festhet.

Natalja Kocsanova: lojalitás önálló politikai súly nélkül

Natalja Kocsanova, a Nemzetgyűlés Köztársasági Tanácsának elnöke és a vitebszki hivatalnoki csoport képviselője. Alekszandr Lukasenka iránti szinte vallásos hűsége ellenére esélyei a minszki politika férfias és erősen biztonsági jellegű világában minimálisnak tűnnek. Kocsanovát soha nem tekintették önálló apparátusbeli szereplőnek. Inkább maximálisan fegyelmezett végrehajtónak. Ugyanakkor nem teljesen idegen tőle az „innovációk” iránti lelkesedés sem. Ebben a tekintetben némileg Valentyina Matvijenkóra emlékeztet, aki még Szentpétervár kormányzójaként teljes komolysággal támogatta egy olyan tudományos-technikai tanács ötletét, amely lézerekkel távolította volna el a jégcsapokat.

Alekszandr Zingman és a belarusz export afrikai hálózatai

Alekszandr Zingman, Zimbabwe tiszteletbeli konzulja Fehéroroszországban és az Egyesült Arab Emírségekben bejegyzett AFTRADE DMCC vállalat haszonélvezője már egészen más típusú szereplő. Afféle „belarusz Prigozsin” Viktor Sejman környezetéből — aki korábban az elnöki adminisztráció vezetője, legfőbb ügyész és Lukasenka egyik legrégebbi szövetségese volt.

Az OCCRP oknyomozása szerint Zingman céghálózata közvetítőként működött a belarusz termékek afrikai exportjában — polgári és katonai szektorban egyaránt. A beszállítók között szerepelt a MAZ, az MTZ, a Gomselmas, a Lidszelmas és a Minszki Motorgyár is.

Magának Zingmannak az esélyei ugyanakkor korlátozottnak tűnnek. Több mint hét éve szerepel a lengyel Belbiztonsági Ügynökség (ABW) látókörében. A „Nevada” fedőnevű művelet keretében a lengyel üzletemberrel, Witold Karczewskivel együtt olyan konstrukciókat vizsgáltak, amelyek során afrikai ipari exportszállításokhoz kapcsolódó, lengyel állami garanciákkal fedezett hitelekből tűnhettek el pénzek.

Karczewski PiS-vezetőkhöz és Andrzej Dudához fűződő kapcsolatai miatt az ügyet 2018-ban gyakorlatilag elsimították. A kéziratok azonban — ahogy mondani szokás — nem égnek el. Az operatív anyagok egy részét, amelyekben Zingman és a Contractus Sp. z o.o. tulajdonosa is szerepelt, külön „kémkedési” eljárásba emelték át, és valószínűleg ma is türelmesen várják az idejüket a lengyel titkosszolgálatok archívumaiban.

Mikolaj Lukasenka: szimbolikus örökös valódi háttér nélkül

Mikolaj Lukasenka az egyik legtöbbet emlegetett szereplő az esetleges hatalmi átmenet kapcsán. A húszéves csodagyerek talán Lukasenka legértelmesebb fia, szinte mint az orosz mesék Iván bolondja, ráadásul egészen jól zongorázik is. A jelenlegi viszonyok között azonban Kolja aligha menne át egy komoly kremlbeli szűrőn.

Mikolaj Alekszandrovics mégsem annyira tehetséges, mint Ramzan Kadirov. Ott van például az apja elleni rendkívül „időzített” merénylet 2004. május 9-én a grozniji Dinamo stadionban, amelynek valódi megrendelőit mindmáig nem találták meg hivatalosan. Ott van továbbá az a különös közlekedési baleset is Ingusföldön 2006-ban, amelyben a csecsen elnök, Alu Alhanov érintett volt. És persze ott van az egész politikai pályaív, amely a saját hatékonyság folyamatos bizonyítására épül kontrollált válsághelyzeteken keresztül. Röviden: Kolja ezt valószínűleg nem bírná el.

Alekszandr Volfovics és a katonai vonal erősödése

Alekszandr Volfovics, a Biztonsági Tanács államtitkára és korábbi vezérkari főnök tipikus rendszerszintű katona. A hadsereg, a fegyelem és a rendszerszintű kiszámíthatóság embere. Egész életét szolgálatban töltötte, bár különösebb fantázia nélkül. És tulajdonképpen egyszerre ez jelenti az erejét és a gyengeségét is.

Életrajzának külön árnyalatot ad testvére, Dmitrij története is, aki részt vett az első csecsen háborúban. Miután fogságba esett, finoman szólva nem egészen úgy viselkedett, ahogyan azt a hősies katonai életrajzokban megszokhattuk.

Volfovics idején kezdett Minszk jóval komolyabban foglalkozni az állami politika katonai komponensének erősítésével. Fehéroroszország sokáig azon kevés országok egyike volt a régióban, ahol a teljes biztonsági apparátus finanszírozása jelentősen meghaladta a hadseregre fordított közvetlen kiadásokat.

2021-ben például a védelmi minisztérium költségvetése körülbelül 550 millió dollár volt, miközben a teljes biztonsági szektor finanszírozása meghaladta az 1,1 milliárd dollárt. Az elmúlt években azonban ez a különbség fokozatosan csökkent. 2025-re a nemzetvédelmi kiadásokat már 1,45 milliárd dollárra tervezték, amelyből mintegy 1,37 milliárd közvetlenül a fegyveres erőkhöz kerül. Eközben a teljes biztonsági blokk — beleértve a belügyminisztériumot, az igazságszolgáltatást és az állambiztonsági szerveket — körülbelül 1,64 milliárd dollárból gazdálkodik.

Viktor Sulejko: technokrata növekvő politikai befolyással

Viktor Sulejko, a Grodnói Húskombinát egykori főenergetikusa, jelenleg pedig az agráripari komplexumért felelős miniszterelnök-helyettes, első pillantásra inkább gazdasági, mint politikai szereplőnek tűnik. A belarusz rendszerben azonban éppen az ilyen figurák válnak néha érdekesebbé, mint a hivatásos ideológusok.

Különösen beszédes volt a belarusz delegáció közelmúltbeli phenjani látogatása — az első majdnem húsz év után. Formálisan a delegációt a mezőgazdaságért felelős tisztviselő vezette. A helyzet pikantériája azonban abban rejlik, hogy Észak-Koreában finoman szólva nem kizárólag élelmiszeripari kérdésekről tárgyaltak.

Úgy tűnik, Sulejko igen komoly bizalmat kapott olyan témák megvitatására, amelyek messze túlmutatnak az agrárszektoron, beleértve a gazdasági és katonai-technikai együttműködést is. Az észak-koreai fél ráadásul hagyományosan képes katonai előnyöket kovácsolni még a formálisan civil projektekből is.

Nem véletlen, hogy az ázsiai média szinte azonnal találgatni kezdett Phenjan érdeklődéséről a belarusz nehézteherautók iránt mint mobil rakétarendszerek lehetséges platformjai iránt. Annál is inkább, mert az észak-koreai hadsereg már régóta és meglehetősen sikeresen álcázza rakéta-sorozatvetőit civil járműveknek.

Dmitrij Krutoj — a legreálisabb jelölt?

Dmitrij Krutoj, aki 2024 júniusa óta az elnöki adminisztráció vezetője, jelenleg az egyik legreálisabb szereplőnek tűnik az esetleges hatalmi átmenet kontextusában. Kinevezése előtt Fehéroroszország oroszországi nagykövete volt, és hatékony tárgyalópartnerként szerzett magának hírnevet Moszkvában.

Eredményei között általában megemlítik a belarusz államadósság orosz féllel történő átstrukturálásában játszott szerepét, a valutastabilitás fenntartását, valamint a gázárakról folytatott tárgyalások sikerét.

Krutoj ma olyan szereplőnek tűnik, aki egyszerre lehet elfogadható a belarusz bürokrácia egy része és Moszkva számára is. Mindezek mellett azonban fontos megérteni a lényeget: Alekszandr Lukasenka számára a hatalmi átmenet kérdése továbbra is másodlagos magának a hatalomnak a megtartásához képest.

Elméletileg Lukasenka valóban kijelölhetne egy utódot a késői Jelcin modellje alapján, biztosítva saját biztonsági garanciáit és az ellenőrzött visszavonulást. A probléma azonban egyszerre két dologban rejlik. Egyrészt magának a belarusz vezetőnek a személyes politikai ambícióiban. Másrészt abban, hogy a jelenlegi geopolitikai valóságban bármiféle garanciák túlságosan ingatagnak tűnnek ahhoz, hogy valódi biztosítékként lehessen rájuk tekinteni.