Nemrég a Kongresszus úgynevezett izolacionista, MAGA-közeli képviselői saját katonai missziós tervet javasoltak a Karib-tengeren Donald Trump elképzelésével szemben. A kongresszusi képviselők konkrétan azt indítványozták, hogy magáncégek kapjanak engedélyt a drogkereskedelem elleni önálló fellépésre. Ez lényegében a kalózlevelek rendszerének újjáélesztését jelentené: a történelem során magánszemélyek, hajóskapitányok és legénységek állami felhatalmazást — úgynevezett kalózlevelet — kaptak arra, hogy háborús időszakban ellenséges államok hajóit megtámadják és elfoglalják.

Hogy kik voltak a kaperek — vagy más néven korzárok, privateerek, attól függően, melyik állam szolgálatában álltak —, azt a történelem kedvelői jól tudják. Mégis érdemes ma párhuzamot vonni, és megvizsgálni, miért éppen a jelenlegi geopolitikai helyzetben tér vissza ez az elképzelés.

A kaperek visszatérése

A kaperség virágkora a XVI–XVIII. századra, a nagy tengeri hatalmak és gyarmati konfliktusok korszakára esett. Az európai monarchiák reguláris flottái akkoriban viszonylag gyengék voltak, fenntartásuk békeidőben rendkívül költségesnek számított, ráadásul nem mindig tűnt szükségesnek sem. A tengeri hadviselés részleges kiszervezése magánszereplőknek szinte ideális stratégiának tűnt: gyengítette az ellenfél gazdasági potenciálját, miközben ösztönözte a saját vállalkozói kezdeményezéseket is. A kaperek nem számítottak klasszikus értelemben vett kalózoknak — a hivatalos megbízólevél bizonyos fokú jogi legitimitást biztosított számukra.

A gyakorlat az 1856-os párizsi tengeri jogi nyilatkozat elfogadásával szűnt meg, bár a háttérben valójában a haditengerészetek megerősödése és a diplomácia fejlődése állt. A diplomácia bevonása azért vált szükségessé, mert a kaperek gyakran visszaéltek felhatalmazásukkal, és semleges hajókat is megtámadtak. Az Egyesült Államok egyébként nem csatlakozott a párizsi deklarációhoz, amit később a déli államok aktívan kihasználtak az amerikai polgárháború idején.

A tengeri háború új szabályai

A mai haditengerészeteket természetesen nem lehet gyengének nevezni, ugyanakkor az elmúlt években komoly próbatétel elé kerültek a pilóta nélküli rendszerek — légi és víz alatti drónok — rohamos fejlődése miatt. Közben a nemzetközi diplomácia állapota egyre inkább bénultságra emlékeztet. Ennek következtében a tengeri hadviselés szabályai új formát öltenek — és a kaperség újjáéledése, sajátos modern változatában, ennek egyik jele.

És itt nem csupán a Venezuela partjainál történt incidensekről van szó. Korábban sorozatos tankerhajó-incidensek történtek a Balti-tengeren, amelyek után az olajszállító hajók katonai kíséretet kaptak. Orosz hajók robbantak fel a Földközi-tengeren. Emellett meg kell említeni a Fekete-tengeren történt legutóbbi támadásokat is. Mindezek ugyanannak a folyamatnak a részei: a nemzetközi jogi rendszer megbillenésének következményei, valamint kísérletek új szabályok kialakítására — a biztosítási rendszerektől kezdve egészen annak jogáig, hogy ki nevezhető felelősnek. Végső soron az kerül előnybe, aki képes meghatározni az új szabályokat.

Ki határozza meg a tengeri jogot

Érdemes megjegyezni, hogy a nemzetközi jog tengeri szegmense — az ENSZ tengerjogi egyezményével együtt — a globális jogi együttműködés egyik legkidolgozottabb területe volt. Bizonyos értelemben a tengeri jog szolgált később a légi jog alapjául is. Ma azonban az ENSZ Alapokmánya és a nemzetközi jog egésze egyre inkább szelektíven működik — aszerint, hogy éppen kinek kedvez.

Az Egyesült Államok például nem ratifikálta az ENSZ tengerjogi egyezményét, mégis rendszeresen hivatkozik rá, amikor Kína érdekeit kívánja korlátozni. Így jönnek létre a lakhatásra alkalmatlan „vitatott szigetek” körüli jogi konfliktusok.

A helyzet iróniája, hogy a tengereken hajókat támadó szereplők közül talán éppen a húszik rendelkeznek a legerősebb jogi érveléssel. Az izraeli hajók elleni támadásaikat a népirtásról szóló egyezményre hivatkozva indokolják. Formálisan ez valóban jogi érvnek tekinthető.

A kaperség újjáéledése mintha visszarepítene bennünket a vitorlások, birodalmi ambíciók és a háború, az üzlet és a kalózkodás közötti elmosódó határok korszakába. Különösen figyelemre méltó, hogy az 1856-os párizsi deklarációt a krími háborút követően írták alá. Ha pedig a történelem valóban ismétli önmagát, nem zárható ki, hogy a jelenlegi ciklus is valahol a Fekete-tenger körül ér véget.

Azt is fontos megérteni, hogy a tengeri kvázi-kalózkodás joga nem maradhat kizárólag egyetlen fél privilégiuma. Bármely nagyobb állam képes saját kapereket felszerelni. Ez pedig egy kiszámíthatatlan következményekkel járó nagyszabású tengeri háború veszélyét hordozza magában. Megjelenhetnek tengeri blokádok — ahogy azt Németország tette Nagy-Britanniával szemben a második világháború idején — és számos más olyan lépés, amely súlyosan érintheti a globális ellátási láncokat.

A dzsinnt könnyű kiengedni a palackból. Visszazárni azonban már sokkal nehezebb.