Az egyszerű feladatok kiosztása és a közvetlen kapcsolatok minimálisra csökkentésével működő, összetett hálózatok kiépítése a modern hírszerzési tevékenység egyik jellegzetes vonásává vált.

A „Fehér könyv az Oroszország által a Balti-tengeri Államok Tanácsának tagjai ellen elkövetett szabotázs- és diverziós műveletekről” című elemzés, amelyet a Lengyel Nemzetközi Ügyek Intézetének (Polski Instytut Spraw Międzynarodowych, PISM) szakértői készítettek, részletesen bemutatja, hogyan teszik lehetővé a modern technológiák az ügynöki tevékenység új modelljeinek kialakítását: az operatív irányítás távolról történik, miközben a műveletek szervezői igyekeznek minimálisra csökkenteni saját kockázataikat.

A Fehér könyv egyik szerzője Anna Maria Dyner, a PISM „Nemzetközi biztonság” programjának koordinátora, aki az orosz és belarusz ügyek szakértője.

Fontos hangsúlyozni, hogy a tanulmány jelentősége nem csupán az egyes szabotázs- és diverziós esetek bemutatásában rejlik, hanem abban is, hogy megpróbálja feltárni a modern ügynöki tevékenység általános logikáját. A korábbi modellekkel szemben, amelyek hosszú időn keresztül épített bizalmi kapcsolatokra és személyes hálózatokra épültek, ma egyre nagyobb szerepet kapnak azok a digitális platformok, amelyek lehetővé teszik alkalmi végrehajtók gyors megtalálását konkrét feladatok elvégzésére.

Ennek a modellnek az egyik legfontosabb eleme a közösségi média – mindenekelőtt a Telegram – használata olyan személyek felkutatására, akik hajlandók meghatározott megbízásokat teljesíteni. A módszer lényegesen eltér a klasszikus hírszerzési gyakorlattól, mivel a műveletek szervezőinek nem feltétlenül kell hosszú távú kapcsolatot kialakítaniuk egy forrással, vagy stabil ügynöki hálózatot létrehozniuk.

Ehelyett lehetőségük nyílik arra, hogy gyorsan találjanak olyan embereket, akik viszonylag kis összegű ellenszolgáltatásért vállalnak egy-egy konkrét feladatot. Maga a végrehajtó gyakran nincs tisztában sem az akció valódi léptékével, sem azzal, hogy a közvetlen kapcsolattartón túl kik állnak a művelet mögött.

A folyamat rendszerint egyszerű megbízásokkal kezdődik, amelyek önmagukban nem feltétlenül tűnnek komoly művelet részének. Ilyen lehet például egy felirat elhelyezése egy falon, egy véletlenszerű objektum lefényképezése vagy más, csekély jelentőségűnek tűnő feladat elvégzése meghatározott összegért. Ezek az első lépések azonban lehetővé teszik a szervezők számára annak felmérését, hogy az adott személy mennyire kész további együttműködésre.

A megbízások fokozatos nehezítése a bemutatott modell egyik kulcseleme. A rendszer egyfajta szintekhez kötött folyamathoz hasonlítható: minden újabb feladat összetettebbé és kockázatosabbá válik.

Ennek eredményeként a digitális platformok rugalmas végrehajtói hálózatok kialakítását teszik lehetővé, amelyekben minden résztvevő csupán a feladat egy meghatározott részét hajtja végre, és gyakran nincs tudomása sem a teljes művelet kiterjedéséről, sem annak végső céljáról.

Az ügynök, aki semmiről sem tud

A hasonló modell legnagyobb előnye a műveletek szervezői számára az, hogy lehetővé teszi a megbízó és a közvetlen végrehajtó közötti távolság fenntartását. A hagyományos ügynöki tevékenységgel szemben, amelyben a hírszerző szervezet arra törekszik, hogy tartós kapcsolatot alakítson ki egy forrással, a modern digitális modell a kapcsolatok minimalizálására és a résztvevők egymástól való elszigetelésére épül.

Az interneten keresztül feladatot kapó végrehajtó általában nem tudja, kik állnak a rendszer magasabb szintjein. Sőt, az a közvetítő sem feltétlenül a hírszerző szolgálat alkalmazottja, aki közvetlenül kapcsolatba lép vele.

A modern rendszer ugyanakkor laza, egymástól részben független hálózatokból áll, amelyekben az egyes résztvevők csak korlátozott ismeretekkel rendelkeznek a teljes folyamatról, és kizárólag egy konkrét feladat keretében kapcsolódnak egymáshoz. Ez a struktúra jelentősen csökkenti a műveletek szervezőinek kockázatait. Ha a végrehajtót elfogják, legfeljebb a kapcsolattartási csatornáról és a közvetítő által használt álnevről tudhat beszámolni.

Ez a működési logika különösen alkalmassá teszi ezt a modellt szabotázs- és diverziós műveletek végrehajtására. A szervezők megőrzik annak lehetőségét, hogy tagadják érintettségüket, miközben a végrehajtó elszigetelve marad attól a struktúrától, amely felhasználta őt.

A folyamatban fontos szerepet játszik a pénzügyi ösztönzés is. A klasszikus beszervezéssel szemben – amikor a hírszerző szolgálatok gyakran olyan személyeket keresnek, akik hozzáférnek értékes információkhoz, vagy meghatározott politikai meggyőződéssel, illetve motivációkkal rendelkeznek – a digitális modell jóval szélesebb körből teszi lehetővé végrehajtók kiválasztását.

Egy személy bevonásához nem feltétlenül van szükség ideológiai érvekre vagy hosszú pszichológiai befolyásolásra. Egyes esetekben elegendő lehet egy kisebb összegű anyagi juttatás is. Éppen ez teszi az ilyen rendszereket különösen nehezen felderíthetővé és hatékonyan alkalmazhatóvá.

A szabotázs és a diverziós műveletek mint a politikai nyomásgyakorlás eszközei

Az ilyen műveletek jelentősége messze túlmutat a közvetlen anyagi károkozáson. A végrehajtott diverziós akciók egyszerre több célt is szolgálhatnak: annak tesztelésétől kezdve, hogy egy állam és biztonsági szervei mennyire képesek reagálni válsághelyzetekre, egészen a társadalomban kialakuló tartós fenyegetettségérzet erősítéséig.

Ebben az értelemben egy-egy szabotázsakció nem csupán egy konkrét objektum elleni támadás, hanem egyfajta próba is az állami intézmények számára. A biztonsági szervek reakciója, a döntéshozatal gyorsasága, valamint a különböző intézmények közötti együttműködés mind olyan tényezők lehetnek, amelyek érdekelhetik az ilyen műveletek szervezőit. Még egy korlátozott mértékű beavatkozás is értékes információkat szolgáltathat arról, hogy mennyire hatékonyan működik egy adott ország válságkezelési rendszere.

Ugyanakkor az anyagi kár csupán az egyik lehetséges cél. Legalább ilyen fontos szerepet kap a pszichológiai hatás.

Az ilyen műveletek gyakran arra irányulnak, hogy a társadalomban a bizonytalanság és a kiszolgáltatottság érzését erősítsék. Céljuk nem feltétlenül egy adott energetikai vagy infrastrukturális létesítmény tényleges megrongálása, hanem annak a benyomásnak a kialakítása, hogy az állami intézmények nem képesek ellenőrzésük alatt tartani a helyzetet, és nem tudják hatékonyan kezelni a fenyegetéseket.

Ez a logika azonban nem kizárólag demokratikus államokra alkalmazható, ahol a rendszer nyitottsága egyszerre jelent előnyt és sérülékenységet.

Zártabb politikai rendszerekben a külső nyomás más módon, de nem feltétlenül kevésbé hatékonyan fejtheti ki hatását. Az átlátható vita és a működő visszacsatolási mechanizmusok hiánya nem szünteti meg a belső feszültségeket, csupán rejtett formába tereli azokat. Az így felhalmozódó politikai és társadalmi „entrópia” idővel növeli a rendszer instabilitását, mivel a valós problémák nem kapnak időben megfelelő választ.

Éppen ezt próbálják kihasználni az ilyen műveletek szervezői: az egyes incidensek alkalmasak lehetnek arra, hogy felerősítsék a társadalomban már meglévő félelmeket, ellentéteket és az állami intézményekkel szembeni bizalmatlanságot. Ennek következtében még a korlátozott léptékű akciók is hatással lehetnek arra, ahogyan a társadalom értelmezi a politikai helyzetet.

A modern diverziós műveletek és szabotázsakciók ezért ma már nem csupán a fizikai károkozás eszközei, hanem a társadalmi percepció befolyásolásának módszerei is. Ebben az értelemben ezek a műveletek egyre inkább olyan elveket alkalmaznak, amelyek a marketingből és a viselkedéstudományokból is ismertek: a cél nem kizárólag a terület feletti ellenőrzés megszerzése, hanem a figyelem, az érzelmek és az események értelmezésének alakítása is.

A témáról részletesebben a „Mit árulnak el a keresések? Az OSINT szerepe a társadalmi hangulat elemzésében” című elemzésben olvashatunk.