Recenzió Xavier Messing „46 másodperc” című regényéről

Xavier Messing „46 másodperc” című, 2020-ban megjelent regénye nehezen illeszthető a hagyományos műfaji kategóriákba. Már az első oldalakon világossá válik: az olvasó nem egy szokványos kémthrillerrel találkozik, hanem egy olyan művel, amely elemző megközelítést alkalmaz, és közel áll a pszichológiai szembenállás, valamint az információs befolyás eszközeinek vizsgálatához.

Ugyanakkor már az olvasás korai szakaszában is érzékelhető egy bizonyos fokú szerzői interpretáció, amelyet nehéz figyelmen kívül hagyni. Ez megmutatkozik a képzési rendszer bemutatásában, valamint a kulturális kontextus és a karakterábrázolás részleteiben is.

A cselekmény egyes epizódjai Oroszország területén játszódnak, ugyanakkor a képzési folyamat leírásában a szerző feltehetően saját szakmai tapasztalataira támaszkodik: különösen azokra a gyakorlatokra és feladatokra, amelyeket nagy valószínűséggel a lengyel hírszerzés Stare Kiejkutyban működő képzési központjában alkalmaznak, és ezeket az eljárásokat alkalmazza az orosz környezetben.

A történet középpontjában az orosz SZVR és a nyugat-európai titkosszolgálatok közötti műveleti szintű konfrontáció áll. Zürich, Kijev, Bécs, Moszkva, Amszterdam és Ciprus: a regény földrajzi horizontja folyamatosan bővül, miközben a feszültség szintje végig magas marad. A nyugati szolgálatok oldaláról a főszereplő Kurt Wilmer, aki operatív csoportot hoz létre az orosz hírszerző hálózat elleni fellépésre Nyugat-Európában. Ellenfele az SZVR tisztje, Borisz Nazarov, aki a komplex, többrétegű műveletek fő ideológusaként és tervezőjeként jelenik meg.

Éppen Nazarov, mint a műveletek „architektusa” gondolkodásában jelennek meg azok a képzési feladatok, amelyeket a kadétokkal gyakoroltat. Ugyanakkor a képzési megközelítések, azok struktúrája és hangsúlyai nagy valószínűséggel a szerző korábbi szakmai tapasztalatát tükrözik, amelyet az orosz valóságba helyez át. Ezek a feladatok a kapcsolatfelvételi készségek fejlesztésére, a pszichológiai befolyás gyakorlására és a társadalmi beilleszkedésre irányulnak.

Az egyik szcenárióban a kadétnak korlátozott idő alatt kell bizalmi kapcsolatot kialakítania egy ismeretlennel — például egy lánnyal, aki véletlenszerűen az útitársa egy távolsági vonaton —, és meg kell győznie arról, hogy változtassa meg eredeti terveit, akár odáig is, hogy együtt szálljanak le a következő állomáson, anélkül, hogy nyomást gyakorolna rá vagy anyagi ösztönzést alkalmazna.

Egy másik esetben a feladat összetettebb: a jelöltnek észrevétlenül kell beépülnie egy étteremben tartózkodó ismeretlen társaságba, leülnie közéjük, és a csoport szerves részévé válnia úgy, hogy közben nem kelt gyanút. Ezzel párhuzamosan egy ellenhírszerző csoport próbálja azonosítani az „idegent” viselkedési és társadalmi mintázatok alapján. Mindkét feladattípus a megfigyelőképesség, a viselkedési rugalmasság és a társadalmi álcázás képességének fejlesztésére irányul.

A képzési rendszert egy kevésbé látványos, de fontos elem is kiegészíti: a képzés során rendszeressé válnak a kadétok közötti sakkjátszmák. Ezeket nem szabadidős tevékenységként kezelik, hanem olyan eszközként, amely fejleszti az előrelátó gondolkodást, a stratégiaépítést és a lehetséges ellenlépések figyelembevételét.

Ugyanakkor az orosz kulturális közeg korlátozott ismerete is viszonylag egyértelműen megjelenik. Ez különösen Borisz Nazarov karakterében érhető tetten, aki helyenként túlzottan stilizáltnak hat. Így például amikor Montreux-ben, a Genfi-tó partján álló Vlagyimir Nabokov-emlékműnél beszélget egy orosz illegális hírszerzővel, lelkesedéssel beszél az orosz író munkásságáról, miközben meglehetősen lekezelő megjegyzéseket tesz a Queen legendás énekesére, Freddie Mercuryra, akinek szobra a közelben található.

46 секунд Ксавье Мессинг

Az ilyen jellegű kontraszt mesterségesség érzetét kelti: az olvasóban az a benyomás alakul ki, mintha az SZVR vezető állománya a szerző értelmezésében egyfajta kulturális izolációban létezne, elsősorban a klasszikus orosz irodalomra összpontosítva, miközben bizonyos távolságot tart a nyugati tömegkultúrától.

A felületes ismeretek más részletekben is megmutatkoznak. Egy dialógusban például Borisz Nazarov, akit a szerző Szergej Rahmanyinov művészetének elkötelezett ismerőjeként ábrázol, a Második zongoraversenyről beszél, és azt állítja, hogy a zeneszerző ezt a művet hipnotikus transz állapotában írta, amelybe az orvosa, Nyikolaj Dahl vezette be.

Ezzel szemben Szergej Rahmanyinov visszaemlékezései — amelyeket Oskar von Riesemann német zenetudós jegyzett le a zeneszerző elmondása alapján — azt mutatják, hogy a Dahl-kezelés mindössze négy hónapig tartott, 1900 januárjától áprilisig, és a Második zongoraverseny komponálását a szerző csak hónapokkal a kezelés befejezése után, ugyanazon év nyarán kezdte meg.

Ezek az epizódok összességükben azt az érzetet keltik, hogy a szerző igyekszik mély tájékozottságot demonstrálni az úgynevezett „orosz kérdésben” és a kulturális kontextusban. Egy nyugati olvasó számára ez feltehetően meggyőző, míg egy orosz olvasóban inkább visszafogott, ironikus reakciót válthat ki.

Mindazonáltal ezek a pontatlanságok nem értéktelenítik a regényt, inkább kijelölik annak értelmezési kereteit mint olyan szépirodalmi műét, amelyben a szerzői interpretáció időnként felülírja a tényszerű pontosságot. Ebben a kontextusban különösen jól kirajzolódnak a könyv erősségei.

A szerző szakmai háttere sok mindent megmagyaráz. Messing 1992-ben kezdte operatív pályafutását, és jelenleg is több hírszerző struktúra tanácsadójaként tevékenykedik, többek között az Egyesült Államok Védelmi Minisztériuma mellett, továbbá számos tudományos publikáció szerzője. A közelmúltban a lengyel üzleti élet egyik legbefolyásosabb szereplője, Jan Kulczyk biztonsági szolgálatát vezette, akinek vagyona 2015-ben, halála előtt, a Forbes becslése szerint 3,9 milliárd dollárt tett ki.

A regény kulcsgondolata egyértelműen fogalmazódik meg: „Az empátia a kulcs mindenhez.” Messing következetesen azt mutatja meg, hogy a döntő tényező az a képesség, amely lehetővé teszi az ellenfél információs terébe való behatolást, etnokulturális és etnopszichológiai kódjának, történelmi emlékezetének, kollektív félelmeinek és várakozásainak megértését. Ebben a koordinátarendszerben a gyűlölet nem működik: az ellenfelet nem demonizálni kell, hanem elemezni. Csak a mély megértés teremti meg a hatékony befolyás lehetőségét.

A „46 másodperc” a fikció és a valóság határán egyensúlyoz. A szépirodalom és a publicisztika közötti határ időnként elmosódik, és éppen ez teremti meg a hitelesség és az intellektuális bevonódás érzetét. A könyv figyelmes olvasást igényel: az olvasó késztetést érez arra, hogy visszatérjen hozzá, újraolvasson egyes részeket, és kiemelje a kulcsfontosságú megfogalmazásokat. A regény egyes gondolatai a szakmai tapasztalat sűrített formájaként hatnak, tömör állításokká alakulva, amelyek afféle mentális algoritmusokként működnek. Az egyik mondat különösen emlékezetes:

„Egy ügynök életében véletlenek legfeljebb az idegen nyelvek elsajátítása során fordulhatnak elő; minden más esemény már nem véletlen, hanem egymásba kapcsolódó láncolat az operatív tevékenységében.”

A részletek egy része további rétegzettséget ad a szövegnek. Kurt Wilmer konspiratív találkozók vagy hosszabb elemző gondolkodás során időről időre Hennessy XO konyakot kortyol, ami nem tűnik véletlen termékelhelyezésnek, inkább pontos karakterjegy: fegyelmezettség, minőség iránti érzék, nyugalom és magabiztosság. Az SZVR oldalán álló szereplők ezzel szemben inkább a jó bort részesítik előnyben, ami gondolkodásuk rugalmasságát és alkalmazkodóképességét hangsúlyozza. Az ilyen részleteken keresztül a szerző nemcsak a karakterek stratégiai gondolkodását, hanem emberi dimenzióját is megmutatja.

Hírszerzés a digitális nyom korszakában

Gyakorlati szempontból különösen értékesek azok a megfigyelések, amelyek a modern operatív munkához kapcsolódnak. Különösen beszédes az a jelenet, amikor Kurt Wilmer operatív csoportja megérkezik és szállodába jelentkezik be. Wilmer egy fontos alapelvet fogalmaz meg: a modern hírszerző tisztnek hiteles digitális lábnyommal kell rendelkeznie, és nem hagyhatja figyelmen kívül a közösségi média jelenlétét.

Különösen szemléletes a csoportos bejelentkezés esete. A vendégek regisztrációja során a szálloda alkalmazottja lemásolja az okmányokat, és alapvető ellenőrzést végezhet a hozzáférhető adatforrások alapján. Az ilyen alkalmazottak gyakran kapcsolatban állnak a helyi ellenhírszerzéssel, és információt továbbítanak a gyanús vendégekről. Amennyiben egyszerre több személy jelentkezik be, meghatározott országok útlevelével, és teljes mértékben hiányzik a digitális jelenlétük — nincsenek közösségi profiljaik —, ez az a „jelzőfény”, amely további ellenőrzést indít el.

Ilyen körülmények között az információs térben mutatkozó „üresség” az operatív személyek ellen kezd dolgozni: nem elrejti, hanem éppen kiemeli őket. Lényegében ekkor gyullad ki az első „piros lámpa”, amely jelzi az ellenhírszerzés potenciális érdeklődését.

Ebből egy általánosabb következtetés is levonható: az operatív munka és a konspiráció módszerei folyamatos alkalmazkodást igényelnek. Azok az eljárások, amelyek a 2000-es évek elején még hatékonynak számítottak, ma már nem felelnek meg a megváltozott környezetnek. Egy olyan világban, ahol az élet jelentős része a digitális térbe helyeződött át, a túlzott zártság nem elrejti az operatív személyt, hanem éppen a lelepleződésének kockázatát növeli.

Összességében a „46 másodperc” nem klasszikus kémregény, hanem inkább kísérlet a modern hírszerzési gyakorlat értelmezésére, az empátia mint kulcsfontosságú eszköz prizmáján keresztül. Minden pontatlanság és szerzői szabadság ellenére a könyv figyelemre méltó, mert betekintést nyújt abba, miként próbálják az „orosz irányon” dolgozó szakemberek megérteni az orosz sajátosságokat. Ez egy sajátos kettős hatást eredményez: az olvasó nemcsak magát a tárgyat látja, hanem azt is, hogyan épül fel ez az értelmezés külföldön — minden vele járó hiányossággal és torzulással együtt.