Nemrég egy török televíziós csatorna Irán jövőjének szentelt műsorában felbukkant az ország egy lehetséges új térképe.

Ezen a térképen Iránt több régióra és potenciális államalakulatra osztották etnikai alapon — „Dél-Azerbajdzsánra”, „Kurdisztánra”, „Dél-Türkmenisztánra”, „Arabisztánra”, „Kaskajisztánra” és „Beludzsisztánra”. A központi terület megtartotta az „Irán” elnevezést, ám — mint könnyen sejthető — jelentősen csökkentett határokkal szerepelt.

Mindez rögtön felidéz egy másik dokumentumot is — az úgynevezett „Ralph Peters ezredes térképét”, amely még 2006-ban jelent meg az Armed Forces Journal hasábjain, majd az akkori amerikai külügyminiszter, Condoleezza Rice támogatásával bekerült a Pentagon által jóváhagyott katonai oktatási programokba.

Irán újrafelosztásának terve

Mindkét térkép a Közel-Kelet egy új konfigurációját mutatja be, amelyben Irán — négy vagy akár több részre osztva — az egyik legnagyobb vesztesként jelenik meg.

A Közel-Keleten az elmúlt húsz évben zajló események világosan jelzik, hogy az ilyen térképek és projektek jóval többet jelentenek néhány elemző fantáziájánál. Ezek konkrét, lépésről lépésre megvalósított koncepciók. Ide tartozik Szíria átalakítása, a „Zangezur-folyosó” áttörése, a kurd kérdés időszakos „felmelegítése”, valamint számos más folyamat.

A jelenlegi Irán elleni háború is lehetőséget nyitott a térség határainak átrajzolására — természetesen az Iráni Iszlám Köztársaság rovására.

Azerbajdzsán, a kurdok és az új eszkaláció

Az első egyértelmű jel az volt, amikor a Trump-adminisztráció nyíltan próbálta rávenni a kurdokat — mind az iraki Kurdisztán képviselőit, mind az úgynevezett iráni fegyveres ellenzéket — arra, hogy támadást indítsanak az Iráni Forradalmi Gárda erői ellen. Washington „széles körű légi támogatást” és logisztikai segítséget ígért. Mindkét fél azonban lényegében elutasította az amerikai kérést, pontosan érzékelve a vállalkozás veszélyeit.

Ezt követően provokáció történt Azerbajdzsánban — feltehetően egy iráni drón zuhant le Nahicsevánban és az ország más részein — ami élesen felvetette Baku, majd fő szövetségeseként Ankara konfliktusba való bevonásának kérdését. Bár az incidenst néhány nap elteltével látszólag sikerült elsimítani, és Azerbajdzsán újra megnyitotta a humanitárius folyosót Irán felé, egy új dél-kaukázusi konfliktuszóna kialakulásának témája továbbra is aktuális maradt — egészen a következő eszkalációig vagy provokációig.

És itt jutunk el a legfontosabb kérdéshez: mennyire érdekelt valójában Törökország Irán felosztásában, meddig hajlandó elmenni, és ki áll valójában a folyamat mögött.

Erdoğan a neooszmánizmus és a pantürkizmus között

A legfontosabb megérteni, hogy Recep Tayyip Erdoğan hatalomra kerülésével Törökországban kísérlet történt két, egymással de facto konfliktusban álló eszme — a neooszmánizmus és a pantürkizmus — összehangolására. Leegyszerűsítve az elsőt maga Erdoğan testesítette meg, nyugati és délnyugati irányú törekvéseivel — vagyis nemcsak az Európai Unió, hanem a Közel-Kelet és Észak-Afrika felé is. A pantürkizmus ezzel szemben nem is Törökországban született meg, hanem még a cári idők Krímjében, és sokkal inkább keleti orientációjú projekt volt.

A pantürkizmus eszméje Kemal Atatürk erőfeszítéseinek köszönhetően vált központi elemmé a török politikai gondolkodásban, és ma is aktívan támogatja a nacionalista elit egy része. Ugyanakkor a projektnek vannak nem török vezető figurái is — köztük Ilham Aliyev — ami időről időre feszültségeket okoz közte és Erdoğan között.

Az iráni háború és Azerbajdzsán látható törekvései, hogy ezen a terepen játszmába vonja Törökországot is, rendkívül nehéz helyzetbe hozzák Erdoğant. A neooszmán projekt — amelyet a jelenlegi török vezető képvisel — számára Irán szétesése katasztrofális következményekkel járna, mivel ebben az esetben eltűnne Izrael egyik legfontosabb ellensúlya, és a következő célpont maga Törökország lehetne.

Arról van szó, hogy ha Iránból valóban kiválna egy független Kurdisztán, akkor a következő geopolitikai célpont elkerülhetetlenül maga Törökország lenne, amely már évtizedek óta próbál megbirkózni a kurd kérdéssel.

Miért fél Ankara Irán szétesésétől

A pantürkisták számára ugyanakkor a helyzet teljesen másként fest. Irán felosztása lehetőséget teremtene a két Azerbajdzsán — a bakui központú jelenlegi állam és a nagyobb, népesebb Dél-Azerbajdzsán — egyesítésére.

A következő lépés egy közvetlen szárazföldi összeköttetés kialakítása lenne Törökország és Azerbajdzsán, majd Közép-Ázsia között. Ebben a konfigurációban az „Örményország-projekt” gyakorlatilag megszűnne létezni, vagy egy apró ütközőállammá zsugorodna, miközben a türk államok száma jelentősen megnőne. Az ideális forgatókönyv szerint a türk elitek még magában Iránban is befolyáshoz jutnának.

Innen erednek a látható ellentmondások és az a kirakós, amely sehogy sem akar teljesen összeállni: egyfelől úgy tűnik, hogy Törökország kész lenne a NATO oldalán bekapcsolódni a játszmába, sőt új térképeket is rajzol a térségről, másfelől azonban Ankara jelenlegi vezetése rendkívüli óvatosságot mutat, nyilvánvalóan nem akarva elveszíteni az események feletti ellenőrzést.

Ebben a helyzetben a helyes kérdés nem az, hogy Törökország megerősödik-e, hanem az, hogy képes lesz-e megőrizni ezt a törékeny egyensúlyt, és elkerülni, hogy egyszer maga is arra az asztalra kerüljön, ahol az új térképeket és határokat rajzolják.

Ez a kérdés hamarosan akár a háttérben zajló politikai napirend részévé is válhat — különösen akkor, amikor elérkezik a hatalom átadásának ideje Erdoğan és leendő utódja között, akit a török vezető mindmáig nem nevezett meg egyértelműen.

Ha pedig a közeljövőről beszélünk, könnyen előfordulhat, hogy Törökország — amikor erőket vezényel Nahicseván területére, vagyis Azerbajdzsánba és Baku kérésére — valójában nem azért jelenik meg ott, hogy fenyegetést teremtsen Irán számára, hanem éppen azért, hogy ezt a fenyegetést kordában tartsa. Erdoğan számára ugyanis jelenleg egy meggyengült, de még mindig egységes Irán az előnyös, mert nem akarja, hogy a következő célpont maga Törökország legyen.

Oroszország számára ezek a változások szintén semmi jót nem ígérnek. Ha korábban úgy tűnt, hogy valaki lassan lesöpri a tábláról az eurázsiai projekteket, most már az Erdoğan által Törökországon belül kialakított törékeny egyensúly is bomlani kezd. Mindez elkerülhetetlenül kivetül a stratégiailag kulcsfontosságú Dél-Kaukázus térségére is.

Ezért kerülnek ismét elő a Pentagon archív térképei és annak emléke, hogy Nagy-Britannia már a krími háború idején is támogatta a panturanizmust — természetesen egyszerre az Orosz és az Oszmán Birodalom gyengítése érdekében.