A DGSE, a francia külső hírszerzés nyilvánosságra hozott archívumaiból kiderült, hogy a francia titkosszolgálatok már az 1930-as évek közepén komolyan mérlegelték Adolf Hitler likvidálásának lehetőségét. Az akció a „Paillole-terv” nevet kapta Paul Paillole ezredesről, a francia vezérkar Második Irodájához tartozó Hírszerzési és Katonai Kémelhárító Szolgálat (Service de Renseignement et de Contre-Espionnage, SCR) vezetőjéről.

Ma ez a történet szinte politikai thrillerként hat. Valójában azonban jóval fontosabb bármelyik kémregénynél, hiszen nem pusztán arról van szó, hogy megpróbálták volna eltávolítani Hitlert még a második világháború előtt. Sokkal inkább arról, miként bizonyultak képtelennek az európai államok politikai vezetői arra, hogy a rendelkezésükre álló hírszerzési információk birtokában, a fenyegetés valódi léptékét felismerve döntést hozzanak — és hogyan fizettek ezért később milliók életével.

Paul Paillole, a Harmadik Birodalom szakértője a francia hírszerzésben

Mielőtt a francia hírszerzés vezetésébe került volna, Paul Paillole éveken át irányította azt a kémelhárító részleget, amely aktívan harcolt a német Abwehr ellen Franciaországban és külföldön egyaránt. A francia politikai elit jelentős részével ellentétben Paillole-nak nem voltak illúziói a Harmadik Birodalom természetét illetően.

1936 júniusában Franciaországban hatalomra került a Népfront koalíciója, a nemzetvédelmi miniszteri posztot pedig Édouard Daladier vette át. Az ő időszakában kezdődött meg a francia titkosszolgálatok átszervezése, valamint az úgynevezett „német irány” jelentős megerősítése. Az eredmények gyorsan megmutatkoztak.

Ebben az időszakban érte el a francia hírszerzés történetének egyik legnagyobb sikerét. Francia tiszteknek sikerült beszervezniük Hans-Thilo Schmidtet, a német hadügyminisztérium munkatársát, aki az Asche fedőnevet használta. Schmidt 10 ezer birodalmi márkáért átadta a franciáknak az Enigma titkosítógép használati utasításait, a kódkulcsokat, valamint információkat a rendszeres kódváltások mechanizmusáról.

Schmidt története önmagában is groteszkbe hajló. A családjában sikertelen, „selejtes fiúnak” tartották, állandó pénzügyi gondokkal küzdött, végül pedig viszonylag szerény összegért árulta el a Harmadik Birodalom titkait. A történet külön iróniája, hogy bátyja, Rudolf Schmidt eközben a Wehrmacht egyik vezető tábornoka volt, és a híradócsapatok törzsfőnöki posztját töltötte be.

Hogyan jutott hozzá a francia hírszerzés az Enigma titkaihoz

A populáris kultúra ma azt a benyomást kelti, mintha az Enigma feltörése kizárólag brit teljesítmény lett volna. Különösen a 2014-es The Imitation Game után, amelyben Benedict Cumberbatch alakította Alan Turingot.

A valóság azonban jóval összetettebb, és lényegesen érdekesebb. A britek ritkán hangsúlyozzák, hogy francia ügynöki munka nélkül a híres Bletchley Park valószínűleg nem létezett volna abban a formában, ahogyan ma ismerjük. Elsőként ugyanis a franciák szerezték meg az Enigma technikai dokumentációját és működési útmutatóit.

Kezdetben a franciák és a britek egyaránt klasszikus kriptolingvisztikai módszerekkel próbálták megfejteni a német kódokat, ismétlődő karakterek és nyelvi mintázatok elemzésével. A lengyel matematikusok voltak azonban az elsők, akik felismerték, hogy egy ilyen szintű problémát matematikai módszerekkel kell megoldani.

Marian Rejewski lengyel matematikus matematikai elemzést alkalmazott az Enigma működésére, és sikerült elkészítenie a gép első működő másolatát. Gyakorlatilag a lengyel kriptoanalitikai iskola hajtotta végre azt az intellektuális áttörést, amelyre később a brit dekódolási rendszer épült.

1939 augusztusában, alig egy hónappal a második világháború kitörése előtt, a lengyel hírszerzés felismerte, hogy az ország erőforrásai önmagukban nem elegendőek a feladat végleges megoldásához, ezért átadta fejlesztéseit szövetségeseinek, mindenekelőtt Nagy-Britanniának.

Az Enigma története különösen tanulságos ebből a szempontból. Már ekkor megmutatkozott a 20. századi nyugati politika egyik alapvető sajátossága: a kisebb államok és a szövetséges titkosszolgálatok valódi érdemei később gyakran háttérbe szorultak azokkal szemben, akik végül megírták a háború utáni történelmet.

A „Paillole-terv”: a francia hírszerzés merénylete Hitler ellen

Paillole pályafutásának legmegdöbbentőbb epizódja mégsem az Enigmához kapcsolódott. A feloldott titkosítású dokumentumokból kiderül, hogy 1937-ben, két évvel a második világháború kitörése előtt Paul Paillole személyesen jelent meg Édouard Daladier honvédelmi miniszternél azzal a javaslattal, hogy likvidálják Adolf Hitlert. Később Paillole szinte szó szerint idézte fel a beszélgetést:

„Miniszter úr, lehetőségünk van egyszer s mindenkorra megszabadulni Hitlertől.”

A terv rendkívül konkrét volt. A francia hírszerzés kapcsolatban állt egy berlini ügynökkel, kiváló lövésszel és tapasztalt vadásszal, aki azoknak a laktanyáknak a közelében élt, amelyeket Hitler rendszeresen látogatott. A Führer havonta egyszer érkezett oda szemlére, az ügynöknek pedig lehetősége nyílt volna optikai irányzékkal felszerelt puskával lelőni őt.

A művelet kulcsa nem is annyira a technikai részletekben rejlett. A lövész végstádiumú daganatos betegségben szenvedett, gyakorlatilag halálra volt ítélve. Egy esetleges kudarc esetén a francia hírszerzés lelepleződésének kockázata minimális maradt volna. Egy haldokló ember aligha árulta volna el a kapcsolatait még az életben maradás ígéretéért cserébe is. Tisztában volt vele, hogy úgyis elveszett ember, ezért a művelet gyakorlatilag kizárta annak lehetőségét, hogy a nyomok a francia szolgálatokhoz vezessenek.

Hírszerzési szempontból ez szinte ideális akciónak számított: magas sikeresély, minimális politikai kockázat mellett. És éppen itt kezdődik a történet legfontosabb része.

Miért hagyta figyelmen kívül a francia vezetés a hírszerzés figyelmeztetéseit

Daladier elutasította Paillole javaslatát. Válasza később történelmi mondattá vált:

„Államfőket nem gyilkolunk meg.”

Első hallásra ez politikai erkölcsről és európai civilizáltságról tanúskodó kijelentésnek tűnik. A probléma azonban egészen más volt. A hírszerzés nem dekoratív kiegészítője az államnak, és nem pusztán napi jelentések gyártására szolgáló struktúra, hanem stratégiai döntéshozatali eszköz. Éppen az a szerepe, hogy a politikai vezetés olyan információk alapján hozzon döntéseket, amelyekhez sem a politikusok, sem a diplomaták, sem a sajtó nem fér hozzá.

A francia hírszerzés az 1930-as évek végén nem egyszerűen adatokat gyűjtött Németországról. Figyelmeztetett a fenyegetés valódi léptékére, értette Berlin logikáját, és konkrét lépéseket javasolt a közelgő háború megelőzésére. A politikai vezetés ezzel szemben inkább a megszokott politikai és erkölcsi kategóriák keretein belül maradt, lényegében figyelmen kívül hagyva saját szolgálatait.

Ez a történet egyik legnagyobb tragédiája: Franciaország politikai vezetése megkapta a hírszerzési jelentéseket, de képtelen volt gyakorlati következtetéseket levonni belőlük. Az az államvezetés, amely nem tudja saját hírszerzését stratégiai döntéshozatali eszközként használni, előbb-utóbb stratégiai vereségekkel fizet ezért. Paillole később keserűen jegyezte meg:

„A kormányok nem bíznak eléggé a titkosszolgálatokban, bármilyenek legyenek is azok.”

Talán éppen ebben a mondatban rejlik a történet legfontosabb tanulsága. A kérdés nem pusztán az, hogy Hitler túlélte volna-e a merényletet, vagy sikerült volna-e megakadályozni a háborút. A történelem valóban nem kedveli a feltételes módot. A lényeg valami másban van.

A francia hírszerzés sokaknál korábban felismerte a fenyegetés valódi méretét. Figyelmeztetett a közelgő nagy háborúra, szokatlan megoldásokat javasolt, és már jóval 1940 előtt meglátta azt, amit az európai politikusok nem akartak észrevenni.

Végül pontosan az történt, amire a hírszerzők figyelmeztettek: Franciaország stratégiai katasztrófát szenvedett el 1940-ben, összeomlott a hadserege, megszállták Párizst, és létrejött a Vichy-rendszer.

Hogyan vezetett a hírszerzés iránti bizalmatlanság Európa összeomlásához

A 20. század történelme egyébként tele van hasonló példákkal. A hírszerzés önmagában nem nyer háborúkat, és nem hoz politikai döntéseket. A feladata az, hogy időben felismerje a fenyegetéseket, és figyelmeztesse az államot a következményekre. Amikor azonban a politikai vezetés figyelmen kívül hagyja ezeket a figyelmeztetéseket, a hírszerzési információ idővel archív dokumentummá válik, amelyet évtizedekkel később a titkosszolgálatok története iránt érdeklődők olvasnak kíváncsian, már pontosan tudva, hogyan végződött az egész.

A „Paillole-terv” története sokkal fontosabb dolgot mutat meg, mint egy sikertelen Hitler elleni akciót. A francia hírszerzés már a második világháború előtt pontosan érzékelte a Harmadik Birodalom jelentette fenyegetést, és megpróbálta rávenni a politikai vezetést arra, hogy megelőző módon cselekedjen. Az ország vezetése azonban képtelennek bizonyult arra, hogy a hírszerzést stratégiai döntéshozatali eszközként használja.

A titkosszolgálatok figyelmeztetéseit végül figyelmen kívül hagyták, Franciaország pedig néhány évvel később katonai vereséget, megszállást és az 1940-es nemzeti katasztrófát kapta eredményül. Éppen ezért a „Paillole-terv” története ma is aktuális maradt. A hírszerzés képes egyedi információkat szerezni, figyelmeztetni a közelgő veszélyekre és megoldásokat javasolni. Ha azonban a politikai vezetés nem hajlandó kemény döntéseket hozni, és továbbra is a tegnap világképében él, még a leghatékonyabb hírszerzés is tehetetlenné válik a katasztrófa megelőzésében.