John Sullivan, az Egyesült Államok egykori oroszországi nagykövetének „Midnight in Moscow” című memoárja csak első pillantásra tűnik egy újabb amerikai diplomata visszaemlékezésének Oroszországról. Valójában egy régi vágású amerikai államigazgatási gondolkodásmód képviselőjének kísérlete arra, hogy megmagyarázza Washington politikájának átalakulását Donald Trump és Joe Biden elnöksége alatt, abban az időszakban, amikor az Egyesült Államok és Oroszország kapcsolatai a hidegháború óta nem látott mélységű válság felé sodródtak, ami végül az ukrajnai háború kitöréséhez vezetett.

A szerző nem próbálja démonizálni Donald Trumpot. Oroszországot sem festi démonikus színekben. Nem csúszik bele a „demokrácia végéről” szóló szokásos liberális publicisztikába, és nem állítja be magát az „autoriter rendszerek” elleni harc élharcosának sem. Éppen ezért megfigyelései érdekesebbek a hasonló politikai memoárok többségénél.

Az olvasó előtt nem egy ideológus vagy politikai aktivista áll, hanem a régi amerikai államigazgatási iskola klasszikus képviselője: republikánus, jogász, rendszerember, aki évtizedeken keresztül hitt az amerikai intézmények, szabályok és eljárások stabilitásában. Ezért különösen fájdalmas számára látni, ahogy Trump alatt az amerikai államgépezet fokozatosan az állandó improvizáció üzemmódjába kapcsol.

A könyv egyik első meglepő jelenete maga Trump reakciója arra, hogy Sullivan moszkvai nagykövet akar lenni. Az amerikai elnök őszintén nem értette, miért vállalná önként egy külügyminiszter-helyettes azt a posztot, amelyet Washington bürokratikus elitje ekkorra már inkább lefokozásnak, mint előléptetésnek tekintett.

Moszkva addigra már régóta nem számított presztízsállomásnak az amerikai külpolitikai apparátus szemében. Sokkal inkább nehéz, pszichológiailag kimerítő kiküldetésnek tartották, ahol a diplomácia régóta összefonódott a hírszerzéssel, a szankciókkal, a válságkezeléssel és az állandó bizalmatlanság légkörével.

Sullivan visszaemlékezése szerint Trump annyira meglepődött a döntésén, hogy eleinte azt hitte, Mike Pompeo külügyminiszter egyszerűen meg akar szabadulni helyettesétől. Az elnök többször is visszakérdezett, valóban a „hideg és ellenséges Moszkvába” akar-e menni. Hasonlóan reagált később Joe Biden is, amikor Sullivan már az új adminisztráció alatt is nagykövet akart maradni.

Ez a motívum végigvonul az egész könyvön: Moszkva az amerikai diplomáciai kultúrában régen megszűnt vonzó karrierállomás lenni. Az amerikaiak számára ez a poszt elsősorban komoly pszichológiai nyomással járó szolgálatot jelentett. Nem véletlen, hogy William Burns, az Egyesült Államok korábbi moszkvai nagykövete és későbbi CIA-igazgató bevallotta Sullivannek: moszkvai szolgálata alatt őszült meg igazán.

A Fehér Ház mint az improvizáció terepe

Ahogy haladunk előre a könyvben, egyre világosabbá válik a memoár legnagyobb paradoxona. A szerző egy olyan országba érkezik dolgozni, amelyet az amerikai politikai establishment klasszikus személyi hatalomként szokott leírni, miközben egyre gyakrabban találkozik hasonló jelenségekkel saját hazájában, az amerikai adminisztráción belül.

Sullivan részletesen bemutatja a Trump-kormányzat személyzeti káoszát: hónapokig betöltetlen kulcspozíciókat, túlterhelt ideiglenes vezetőket és a végtelen adminisztratív improvizáció légkörét. A külügyminisztérium több fontos pozíciója éveken át üres maradt. A vezető tisztviselők gyakran a Twitterről értesültek saját menesztésükről. Rex Tillerson külügyminisztert például gyakorlatilag egyetlen rövid elnöki bejegyzéssel bocsátották el.

Mindezt Sullivan hisztéria és nyílt politikai vádaskodás nélkül írja le. Éppen ebben a higgadt hangvételben érezhető a könyv valódi feszültsége. Egy rendszerben hívő ember fokozatosan mutatja meg, miként kezd erodálódni az amerikai állam működése.

Különösen beszédes az a jelenet, amely közvetlenül Sullivan moszkvai indulása előtt játszódik. A diplomata megérkezik a Fehér Házba, hogy találkozzon Trumppal, az elnök azonban váratlanul megváltoztatja programját Chris Christie kedvéért. A leendő nagykövet órákon át várakozik a Nyugati Szárnyban, majd végül anélkül tér vissza a külügyminisztériumba, hogy akár egyetlen percet is beszélt volna az elnökkel.

A probléma nem is Trump személyes hozzáállása. Sokkal beszédesebb, hogy a világ vezető hatalmának elnöke nem tartotta fontosnak, hogy érdemi beszélgetést folytasson azzal az emberrel, akit a világ egyik legnehezebb diplomáciai posztjára küld. A könyv itt már messze túlmutat a hagyományos diplomáciai memoárok keretein. Sullivan lépésről lépésre dokumentálja annak az intézményi rendszernek a leépülését, amelyre az amerikai állam évtizedeken át épült.

Sullivan ugyanakkor nem tűnik Trump politikai ellenségének. Éppen ellenkezőleg: nyíltan leírja, hogy 2016-ban rá szavazott. Ő a republikánus establishment régi iskolájának klasszikus figurája, aki őszintén hisz az állam folytonosságában, az intézmények erejében és az államapparátus autonómiájában.

Az amerikai külpolitika ellentmondásai

Az olvasó fokozatosan jut el a könyv egyik legfontosabb gondolatához: a Trump-adminisztráció problémája nem pusztán a személyzeti káoszban vagy magának az elnöknek az impulzivitásában rejlett. Sokkal súlyosabb volt az a növekvő szakadék, amely Trump személyes diplomáciája és az amerikai államapparátus tényleges politikája között alakult ki.

Trump egyfelől folyamatosan arról beszélt, hogy „meg lehet egyezni” Oroszországgal, hangsúlyozta sajátos kapcsolatát Putyinnal, és a nemzetközi politikát személyes vezetői kapcsolatokon keresztül próbálta alakítani.

Másfelől azonban éppen Trump alatt szigorították az Egyesült Államok Oroszországgal szembeni szankcióit, zárták be az orosz konzulátusokat, utasítottak ki diplomatákat, szállítottak Javelin páncéltörő rendszereket Ukrajnának, léptek ki a közepes hatótávolságú nukleáris erőkről szóló INF-szerződésből, és növelték tovább a nyomást Moszkvára szinte minden területen.

Itt jelenik meg a könyv egyik legerősebb gondolata: Trump alatt az amerikai külpolitika két párhuzamos valóságként kezd működni. Az elnök mond valamit, az államapparátus pedig mást tesz. A nyilvános retorika egyre inkább eltávolodik a tényleges politikától. Az amerikai szövetségesek egyre kevésbé értik Washington valódi irányvonalát. És ugyanígy Moszkva sem.

Egy ponton az az érzés alakul ki az olvasóban, hogy az amerikai külpolitika már nemcsak az Egyesült Államok ellenfelei számára válik kiszámíthatatlanná, hanem saját diplomatái és tisztviselői számára is.

John Sullivan a menesztés szélén

Különösen jól mutatja ezt a Salisburyben történt mérgezés utáni oroszellenes szankciók története. A szankciókról az adminisztráció már korábban döntött, és azokat előzetesen bemutatták a Fehér Háznak is. A Nemzetbiztonsági Tanács munkatársai azonban elmulasztották személyesen tájékoztatni Trumpot.

Az amerikai elnök így a reggeli újságokból értesült az új szankciókról, és dührohamot kapott. Meg volt győződve arról, hogy az úgynevezett „mélyállam” tudatosan próbálja aláásni az Oroszországgal kialakítani kívánt kapcsolatát. Trump kora reggel felhívta Mike Pompeót, és követelte annak az embernek az azonnali menesztését, aki aláírta a szankciós csomagot. Ez az ember maga John Sullivan volt.

A jelenet leírása teljesen nyugodt, szinte hétköznapi. A probléma nem is magukban a szankciókban rejlett. Sullivan szerint azok politikailag és jogilag egyaránt teljesen indokoltnak számítottak. Sokkal beszédesebb volt az amerikai elnök reakciója, aki saját államapparátusának autonóm működését fokozatosan személyes összeesküvésként kezdte értelmezni.

A könyv valójában két államfelfogás ütközését írja le. A régi amerikai bürokratikus iskola számára az állam elsősorban intézményeket, szabályokat és saját logikával rendelkező apparátust jelentett. Trump számára viszont, legalábbis Sullivan leírása alapján, a rendszer bármiféle autonómiája egyre inkább személyes illojalitásnak tűnt.

A szerző ezzel elvezeti az olvasót egy másik fontos felismeréshez, amelyet később már szinte nyíltan meg is fogalmaz: Trump őszintén úgy gondolja, hogy ami politikailag jó számára, az automatikusan jó az Egyesült Államoknak is. Sullivan szerint azonban a kettő egyáltalán nem feltétlenül esik egybe.

Oroszország mint „hírszerző állam”

Az egyik legfontosabb fogalom, amellyel Sullivan megpróbálja leírni a mai Oroszországot, a „hírszerző állam” kifejezés. Elmondása szerint ezt a meghatározást először a brit MI6 egyik magas rangú tisztjétől hallotta, később pedig a könyv egyik központi értelmezési keretévé vált.

A szerző újra és újra hangsúlyozza, hogy az orosz diplomácia, a külpolitika és az államigazgatás jelentős része mélyen összefonódik a titkosszolgálatok logikájával és a hírszerzési versengéssel. Oroszország ebben a megközelítésben olyan államként jelenik meg, ahol a biztonsági szempontok gyakorlatilag minden fontos külpolitikai folyamatot meghatároznak.

Ennek egyik legszemléletesebb példája a Moszkva és Washington közötti hosszú diplomáciai háború a vízumok és a diplomáciai személyzet körül. Az amerikai fél azzal indokolta az orosz diplomatákkal szembeni korlátozásokat, hogy az orosz nagykövetségek és konzulátusok munkatársai között rendszeresen találtak diplomáciai fedésben dolgozó hírszerző tiszteket.

Oroszország válaszul korlátozta az amerikai diplomaták és technikai személyzet vízumait, ami fokozatosan az amerikai jelenlét drasztikus csökkenéséhez vezetett az országban. Sullivan ugyanakkor, talán akaratlanul is, nagyon világosan megmutatja, hogy az amerikai diplomácia maga is mennyire mélyen beépült a hírszerzési struktúrákba.

Moszkvai munkájának szinte minden mozzanata az amerikai hírszerző közösséggel, brit partnerekkel és a Five Eyes szövetség tagjaival való folyamatos együttműködésben zajlott. A szerző részletesen ír a CIA-val, az NSA-val és a DIA-val folytatott végtelen konzultációkról, a hírszerzési adatok cseréjéről, a technikai lehallgatásokról, a műholdfelvételekről és az Oroszországról készített zárt elemzésekről.

Fokozatosan kialakul egy szinte tükörszerű paradoxon: miközben Oroszországot azzal vádolják, hogy a diplomáciát a hírszerzés meghosszabbításává alakította, az amerikai diplomácia maga is döntően a hírszerzési tevékenység szemszögéből jelenik meg.

Empátia a hírszerzésben és a diplomáciában

A könyvnek ezen a pontján egy másik, egészen váratlan rétege kerül előtérbe: a szerző személyes viszonya Oroszországhoz. John Sullivan nyíltan elismeri, hogy már jóval diplomáciai pályafutása előtt őszinte érdeklődést érzett Oroszország iránt. Első komoly külföldi útjai közé tartozott egy 1989-es szovjetunióbeli utazás, amelynek során feleségével együtt Moszkvát, Leningrádot, Kijevet és Jaltát is meglátogatta. A szerző mindvégig arra törekszik, hogy megértse Oroszországot, miközben továbbra is az Egyesült Államok legfontosabb geopolitikai ellenfelének tekinti.

Ezen a ponton Sullivan memoárjai váratlanul összecsengenek Xavier Messing „46 másodperc” című könyvének egyik fontos gondolatával. Ott is megjelenik az az elképzelés, hogy egy ellenféllel szembeni hatékony fellépéshez nem elég egyszerűen gyűlölni őt. Éppen ellenkezőleg: egy erős rivális megértéséhez szükség van kulturális kódjának, gondolkodásmódjának és belső logikájának megismerésére.

Sullivannél ugyanez a gondolat már nem a hírszerzés elméleteként, hanem a diplomácia gyakorlati filozófiájaként jelenik meg. Különösen figyelemre méltó, hogy a Moszkva és Washington közötti legélesebb konfrontáció időszakaiban is igyekezett ehhez a megközelítéshez ragaszkodni.

Moszkva Washington és Peking között

Visszaemlékezéseiben John Sullivan egy olyan fontos részletre hívja fel a figyelmet, amely jelentősen eltér attól a képtől, amelyet sokan Donald Trump Oroszország-politikájáról kialakítottak. Az orosz médiatérben gyakran jelent meg az a narratíva, miszerint Trump adminisztrációja Moszkvával való közeledéssel próbálta volna eltávolítani Oroszországot Kínától és megbontani a két ország stratégiai együttműködését.

A diplomata visszaemlékezései azonban ennél jóval összetettebb képet mutatnak. Washington valóban Kínát tekintette az Egyesült Államok legfontosabb hosszú távú stratégiai kihívásának. A könyvből ugyanakkor világosan kiderül, hogy Oroszországot akkoriban inkább elengedhetetlen partnerként látták a Pekinggel folytatandó jövőbeli párbeszédben, amely a globális biztonsági architektúráról és a nukleáris fegyverzetellenőrzésről szólt volna.

Sullivan részletesen ír azokról az amerikai kísérletekről, amelyek célja Kína bevonása volt a jövőbeli stratégiai fegyverzetkorlátozási tárgyalásokba. Nem arról volt szó, hogy Pekinget csatlakoztassák a meglévő New START-megállapodáshoz, ahogyan azt később egyes amerikai médiumok értelmezték. Sokkal inkább egy új generációs tárgyalási folyamat elindításáról, amely figyelembe venné Kína gyorsan növekvő nukleáris potenciálját.

A szerző szerint maga Trump is nagy érdeklődést mutatott a téma iránt, mégpedig nem elsősorban geopolitikai okokból, hanem az amerikai nukleáris triád fenntartásának és modernizálásának hatalmas költségei miatt. Trump logikája szerint Kína bevonása a jövőbeli fegyverzetellenőrzési tárgyalásokba nemcsak egy új nukleáris fegyverkezési verseny veszélyét csökkenthette volna, hanem lehetővé tehette volna az Egyesült Államok számára a gigantikus katonai kiadások mérséklését is.

A tárgyalások leírásából egyértelműen látszik, hogy Washington túlértékelte Moszkva képességét Peking stratégiai döntéseinek befolyásolására, miközben az orosz vezetés sokkal jobban értette Kína valódi álláspontját ebben a kérdésben.

Az amerikai hírszerzés: a műholdak nem helyettesítik az ügynökhálózatot

A könyv utolsó részében a szerző talán a legérdekesebb időszakhoz érkezik: az ukrajnai háború kitörése előtti hónapokhoz és az utolsó éjszakához. Részletesen bemutatja az amerikai hírszerző közösség működését: a CIA-val folytatott folyamatos konzultációkat, a zárt eligazításokat, a Five Eyes szövetségesekkel zajló információcserét és azt a hatalmas hírszerzési adatáradatot, amely 2021 végére szó szerint elárasztotta az amerikai diplomáciai apparátust.

Sullivan visszaemlékezése szerint az amerikai hírszerzés szinte minden kulcsszervezete, a CIA, az NSA, a DIA és a Nemzeti Hírszerzési Igazgató hivatala folyamatos kapcsolatban állt vele, miközben Ukrajna körüli eseményeket elemezték.

Az amerikai hírszerzés figyelte az orosz csapatmozgásokat, a logisztikai változásokat, a katonai egységek átcsoportosítását és az ukrán határ közelében zajló erőkoncentrációt. A szerző leírása alapján az Egyesült Államok talán először használta ilyen intenzíven a hírszerzési adatokat nyilvános politikai nyomásgyakorlás eszközeként, fokozatosan nyilvánosságra hozva a megszerzett információk egy részét.

És éppen itt jelenik meg a könyv egyik legérdekesebb gondolati vonala. Az amerikai technikai hírszerzés hatalmas adatmennyisége ellenére, amely műholdfelvételeket, rádiótechnikai lehallgatásokat és a csapatmozgások elemzését is magában foglalta, az amerikai értékelések egészen az utolsó pillanatig valószínűségi alapon mozogtak. A legfontosabb kérdés újra és újra ugyanaz maradt: lesz vagy nem lesz?

A diplomata visszaemlékezéseiből az derül ki, hogy Washington gyakorlatilag mindennel rendelkezett ahhoz, hogy megértse az orosz katonai előkészületek nagyságrendjét, egyetlen dolgot kivéve: annak pontos ismeretét, hogy mikor születik meg a végső politikai döntés.

Ez különösen szembetűnő Sullivan részletes leírásai alapján, amelyek az amerikai hírszerző közösséggel és a Five Eyes szövetségeseivel folytatott folyamatos kapcsolattartásról szólnak. A könyv összességében azt az érzést kelti, hogy az amerikai technikai hírszerzés minden ereje ellenére az Egyesült Államoknak nem voltak megbízható emberi forrásai az orosz vezetésen belül, amelyek százszázalékos bizonyossággal előre jelezhették volna a hadművelet megindítását.

Talán éppen ebben a részben válik a „Midnight in Moscow” igazán érdekessé nemcsak diplomáciai memoárként, hanem annak ritka közvetett bizonyítékaként is, hogy még a világ egyik legerősebb hírszerző közösségének is megvannak a maga korlátai.

A könyv végül egy meglepő következtetéshez jut el. A XXI. század, a műholdrendszerek, a globális lehallgató hálózatok és a mesterséges intelligenciával támogatott adatelemzés sem törölte el a hírszerzés alapvető törvényét: a legfejlettebb technológiai eszközök sem képesek teljes mértékben helyettesíteni a jól kiépített ügynökhálózatot.