2026 áprilisának elején, amikor az Egyesült Államok és Izrael Irán elleni háborúja átlépte az egy hónapos pszichológiai határt, és az első, pusztító csapáshoz szükséges fegyverkészletek jelentősen megfogyatkoztak, Donald Trump megtette azt, amit sokan vártak tőle: bejelentette, hogy a különleges művelet céljai nagyrészt teljesültek, a hadjárat pedig a végéhez közeledik. Az amerikai adminisztráció azon törekvése, hogy kiszálljon az iráni konfliktusból, teljesen érthető, ugyanakkor nehezen megvalósítható.

Colin Powell annak idején azt mondta George W. Bushnak az iraki háború előtt: „If you break it, you own it” („Ha összetöröd, a tied lesz a felelősség”). És valóban — az akkori amerikai elnök nem tudott következmények nélkül kilépni az iraki történetből. Ugyanígy Trump számára is valószínűtlennek tűnik az elegáns kivonulás abból a közel-keleti konfliktusból, amelyet részben maga idézett elő.

Ugyanakkor teljesen nyilvánvaló, hogy a jelenlegi amerikai adminisztráció nem hagy fel a gyors győzelmek keresésével, és különösebb rejtély sincs a következő célpontot illetően: „Igen, Kuba lesz a következő” — hangzott el Trumpnak tulajdonított kijelentésként.

Miért nem lesz Kuba „második Venezuela”

A legtöbb komoly elemző, valamint a kubai viszonyokat jól ismerő szakértő meglehetősen borúlátó előrejelzéseket fogalmaz meg. A kubai társadalom és az állami rendszer évtizedeken át hozzászokott a különféle korlátozásokhoz, de ez az alkalmazkodóképesség sem végtelen.

Az első logikus kérdés az, hogy megismétlődhet-e Kubában az úgynevezett „venezuelai forgatókönyv”. Alaposabb vizsgálat után azonban ezt a lehetőséget érdemes elvetni. A földrajzi közelség ellenére Kuba helyzete számos sajátos vonással rendelkezik.

Először is, a kubai rendszer politikai stabilitását jelentős részben a Belügyminisztérium (Ministerio Interior) biztosítja — egy olyan struktúra, amelyet a szovjet KGB és belügyi apparátus mintájára alakítottak ki, és amelyet Latin-Amerika egyik leghatékonyabb titkosszolgálataként tartanak számon. Megbízható nyilvános jelentések szerint ez a szolgálat több mint 600 merényletkísérletet hiúsított meg Fidel Castro és az ország vezetése ellen. A venezuelai forgatókönyv — amikor az elit belülről omlik össze, és kulcsszereplők állnak át az amerikai oldalra — Kubában kevéssé valószínű. Az elit és a biztonsági apparátus feletti kontroll lényegesen erősebb.

Másodszor, fontos különbség van Nicolás Maduro és Miguel Díaz-Canel között. Az előbbit az Egyesült Államok gyakorlatilag bűnözőként kezelte: kábítószer-kereskedelemmel kapcsolatos vádakat fogalmaztak meg ellene, és jelentős mennyiségű információt gyűjtöttek róla.

Kubában azonban még Fidel Castro idején létrejött egyfajta „védőoltás” a katonai és titkosszolgálati körök drogbizniszbe való belépése ellen. 1989-ben például kivégezték Arnaldo Ochoa Sánchezt, Fidel egyik kedvenc tábornokát, amiért részt vett 6 tonna kokain Kuba felségvizein történő átszállításában a Medellín-kartell számára. A televízióban közvetített kivégzés sokkolta az országot. Ochoa Sánchez Fidel egyik legközelebbi harcostársa volt.

A tábornok egyébként nem készült „árulásra” — egyszerűen úgy gondolta, hogy segít a kolumbiaiaknak „mérgezni” az amerikai társadalmat, miközben pénzt keres a tranziton. Fidel azonban másként látta a dolgot, és demonstratív büntetésével világos üzenetet küldött a hadsereg többi vezetőjének. Azóta Kuba esetében nem merültek fel olyan volumenű drogkereskedelmi ügyek, amelyek alapján az ország vezetését bűnszervezetként lehetne kezelni.

Ha tehát a venezuelai forgatókönyv nem működik, akkor milyen győzelmet érhet el Trump, és egyáltalán lehetséges-e ez? Tekintettel arra, hogy Guantánamo amerikai támaszpontja veszélyesen közel található Havannához, egy dróncsapás a „döntéshozó központok” ellen elméletileg nem zárható ki.

Az amerikai adminisztráció azonban egyelőre a jól ismert módszert alkalmazza: ahogy egyes szakértők fogalmaznak, „irányított kegyetlenséget” demonstrál — először gazdaságilag fojtogat, majd részleges enyhítéseket kínál fel nagylelkű gesztusként.

Orosz olaj és az amerikai engedmények logikája

Ilyen „engedménynek” számít jelenleg több mint 700 ezer hordó orosz olaj Kubába szállítása az Anatolij Kolodkin nevű tankeren. Egy másik hajó, a Sea Horse, amely szintén Kuba felé tartott, végül Venezuelában kötött ki.

A szállítás körüli bizonytalanság — kezdetben hivatalosan nem erősítették meg a tankerek útvonalát, és nem volt világos, hogy egyáltalán kirakodhatnak-e Kubában — azzal magyarázható, hogy Oroszországnak egyeztetnie kellett az Egyesült Államokkal annak érdekében, hogy a szállítmányokat humanitárius segítségnek, ne pedig a blokád megsértésének tekintsék. Az amerikai 4. flotta szorosan ellenőrzi a Karib-térséget. Washington hivatalosan azt követeli, hogy minden segítségnyújtás magánszektoron keresztül történjen, és közvetlenül a lakossághoz jusson el, ne a kormányhoz. Oroszország ezzel szemben azt hangsúlyozta, hogy az üzemanyag alapvető humanitárius szükséglet, amely nélkül humanitárius összeomlás következhet be.

Úgy tűnik, sikerült olyan mennyiségről megállapodni, amely körülbelül egy hónap túlélést biztosíthat a sziget számára. Az úgynevezett „tankhajós olajvezeték” korszakának visszatérése — amikor szinte folyamatosan érkeztek az olajszállítmányok Kubába — ma már nyilvánvaló okokból lehetetlen. Ezt a gyakorlatot még Mihail Gorbacsov idején számolták fel, Havanna pedig Venezuelára és Mexikóra állt át. Figyelemre méltó az is, hogy Kína — amely sok szempontból átvette a Szovjetunió szerepét Kuba számára — egyetlen segélyszállító tankerét szinte azonnal visszafordította az indulás után.

Peking, Moszkva és az új karibi geopolitika

Kuba katonai megmentésének elméletét a szövetségesek részéről nem igazán érdemes komolyan venni. A legtöbb, amit elképzelhetünk, egy váratlanul felbukkanó orosz tengeralattjáró, amely inkább pszichológiai nyomást gyakorolna az amerikai flottára egy összetett geopolitikai játszma részeként, amelyben a Balti-tenger, a Fekete-tenger és a Hormuzi-szoros is szerepet játszik.

A valóság azonban valószínűleg jóval prózaibb lesz. Peking kivár: figyeli, hogy Moszkva hajlandó-e komolyabb katonai-politikai lépést tenni. Moszkva pedig arra hivatkozik majd, hogy Kuba stratégiailag fontosabb Kína számára, ezért elsősorban Pekingnek kellene aktívabban fellépnie.

Irányított engedmények és Kuba jövője

Mindeközben Havanna olyan helyzetbe került, ahol azonnali döntésekre van szükség, ezért már elindult az úgynevezett „irányított engedmények” útján: gazdasági liberalizáció politikai monopólium mellett, párbeszéd az Egyesült Államokkal, valamint az amerikai tőke fokozatos visszatérése a szocialista retorika formális fenntartása mellett. Trump egyik kulcsfontosságú célja Kuba hivatalos visszavezetése a dollárövezetbe, minden ehhez kapcsolódó elemmel együtt. Az amerikai dollár jelenleg is szabadon használható a szigeten, bár informális módon. Már önmagában ezt is jelentős politikai győzelemként lehet majd bemutatni.

Az amerikai adminisztráció emellett nem különösebben titkolt célja Kuba jelenlegi vezetésének lecserélése. Nem véletlen, hogy Marco Rubio — kubai származású amerikai politikus — találkozott Raúl Castro unokájával, Raúl Guillermo Rodríguez Castróval. Ugyanakkor ez akár taktikai nyomásgyakorlás is lehet annak érdekében, hogy Miguel Díaz-Canel kompromisszumkészebb legyen. Ennek jelei már most is érzékelhetők.

Először fordult elő, hogy egy magas rangú kubai tisztviselő nyilvánosan visszahívta az amerikai vállalatokat és a miami emigráció képviselőit — akik mindmáig igényt tartanak Havanna belvárosának lassan pusztuló ingatlanjaira.

A nagy visszhangot kiváltó nyilatkozatot Óscar Pérez-Olivia Fraga kubai miniszterelnök-helyettes és külkereskedelmi miniszter tette, aki Fidel Castro rokona, és kijelentette: „Kuba kész a rugalmas kereskedelmi együttműködésre az amerikai vállalatokkal.”

Összességében ma már nem az a kérdés, hogy Kuba változni fog-e, hanem az, hogy a jelenlegi vezetés képes lesz-e ellenőrzés alatt tartani ezeket a változásokat. Ellenkező esetben ismét hollywoodi forgatókönyvek következhetnek látványos katonai akciókkal és hirtelen eszkalációval.

Feltételezhető, hogy mindezek a lehetőségek — ahogy mondani szokás — „az asztalon vannak”. Az azonban, hogy melyik forgatókönyv valósul meg, attól függ, sikerül-e az amerikai adminisztrációnak úgy kilépnie az iráni konfliktusból, hogy közben megőrizze az események feletti kontrollt.