A Bakui Joker álnéven publikáló szerző Telegram-csatornáján egy szöveget tett közzé szinte aforisztikus címmel: „A hírszerzés mindent tud. Kivéve azt, hogy valójában mi történik.”

A szerző egy önmagában nem új, mégis rendkívül fontos összefüggésre mutat rá: az, hogy egy hírszerző szolgálat képes titkos információk megszerzésére, korántsem jelenti azt, hogy képes helyesen értelmezni a történteket. Lehetnek ügynökök, lehallgatási adatok, műholdas és egyéb technikai felderítési képességek, hozzáférés bizalmas dokumentumokhoz, nagykövetségi jelentések, valamint több tízezer oldalnyi operatív anyag – és mégis téves következtetés születhet a legfontosabb kérdésben.

A történelem számos példát kínál erre. 1941 nyarára Moszkvába már nagy mennyiségű hírszerzési információ érkezett arról, hogy Németország a Szovjetunió megtámadására készül. Ezeknek az értesüléseknek a megléte azonban önmagában nem vezetett Hitler szándékainak megfelelő értékeléséhez a legmagasabb politikai szinten.

Sztálin úgy vélte, hogy az ilyen jelentések egy része brit vagy német provokáció része is lehet, amelynek célja a Szovjetunió háborúba sodrása lett volna a számára kedvezőtlen időpontban. Ezért még a támadást közvetlenül megelőző órákban is inkább a vezetés saját helyzetértékelése határozta meg a döntéseket, nem pusztán az a kérdés, hogy „mit mond a hírszerzés”.

Ebből a szempontból különösen tanulságos az 1. számú direktíva is, amelyet június 22-ére virradó éjszaka küldtek ki a csapatoknak. Miközben a támadás veszélye már egyértelmű volt, a parancs egyidejűleg arra is felszólított, hogy a szovjet erők ne üljenek fel provokációknak. Paradox helyzet alakult ki: az állam már rendelkezett a közelgő háborúra utaló információkkal, de maga az információ még nem jelentette azt, hogy megszületik a hozzá illő politikai következtetés.

Hasonló példa Izrael is. Az ország a világ egyik legfejlettebb hírszerzési rendszerével rendelkezik, 1973 októberében mégis váratlanul érte a támadás. Fél évszázaddal később, 2023. október 7-én pedig ismét egy súlyos, stratégiai jelentőségű hírszerzési kudarc következett be.

Az ismert történelmi esetek részleteiről természetesen lehet vitatkozni. Volt, ahol egyszerűen nem állt rendelkezésre elegendő információ. Máshol a jelzések ugyan eljutottak a döntéshozókhoz, de nem tulajdonítottak nekik kellő jelentőséget. Olyan esetek is akadtak, amikor az elemzők előre figyelmeztettek a veszélyre, a politikai vezetés azonban más értékelést fogadott el. Minden hírszerzési kudarc története más és más. Mégis kirajzolódik mögöttük egy jóval általánosabb probléma.

Miért nem garantálja a hírszerzési információ megléte a helyes értelmezést?

A probléma itt jóval érdekesebb annál, mint hogy egyszerűen szembeállítjuk egymással a „jó ügynöki munkát” és a „rossz elemzést”, vagy éppen fordítva: a „rossz hírszerzést” a „kiváló elemzőkkel”.

A megszerzett tény és a vezetői döntés között hosszú intellektuális folyamat húzódik. Az információt ki kell válogatni és értékelni, össze kell vetni más adatokkal, értelmezni kell, be kell illeszteni egy ok-okozati modellbe, hipotézist kell megfogalmazni, majd azt össze kell hasonlítani az alternatív magyarázatokkal. Ezt követően lehet felmérni a lehetséges fejlemények valószínűségét, és csak ezután válhat az információ hírszerzési értékeléssé.

Másképpen fogalmazva: a hírszerzés nem csupán az ellenfél titkaival foglalkozik. Egy ennél jóval összetettebb dologgal is szembe kell néznie: az emberi gondolkodással. Ezt a problémát részletesen elemzi Richards Heuer és Randolph Pherson a „Strukturált analitikai módszerek a hírszerzési elemzésben” című könyvében.

A könyv egyik legfontosabb, a hírszerzési közösség számára meglehetősen kényelmetlen állítása az, hogy a szakmai felkészültség, a tapasztalat és a minősített információkhoz való hozzáférés önmagában nem védi meg az elemzőt a tévedéstől. Sőt, bizonyos esetekben éppen ezek járulhatnak hozzá ahhoz, hogy az elemző még meggyőzőbben tévedjen.

A hírszerzési információ még nem tudás

A közkeletű elképzelés szerint a hírszerzési elemzés szinte mechanikus folyamat. Gyakran úgy gondolják, hogy minél több titkos információhoz jut hozzá egy szolgálat, annál világosabbá válik az ellenfél szándéka. Ha sikerül technikai eszközökkel hozzáférni az ellenség kommunikációjához, beszervezni egy titkokat ismerő személyt, vagy lehallgatni a zárt kommunikációs csatornákat, akkor állítólag csökken a bizonytalanság, és idővel megszületik a helyes válasz.

A valóság ennél jóval összetettebb. Az elemző szinte soha nem rendelkezik teljes körű információval. Ráadásul a hozzá eljutó adatok korántsem feltétlenül tekinthetők a valóság véletlenszerű mintavételének.

Az ellenfél bizonyos lépéseit elrejtheti, másokat szándékosan látványosan megmutathat, miközben dezinformációt is alkalmazhat. A beszervezett források pedig szintén nem feltétlenül pártatlan megfigyelők. Saját érdekeik és nagyon is konkrét ösztönzőik lehetnek: több pénzt keresni, további jutalmat vagy előléptetést kapni, megfelelni a kapcsolattartójuknak, illetve növelni a saját jelentőségüket annak szemében.

Ez pedig azt jelenti, hogy a forrás kísértést érezhet arra, hogy kiegészítsen valamit a saját elképzeléseivel, megszépítse vagy eltúlozza a történteket, esetleg egyszerűen úgy alakítsa az információt, hogy az megfeleljen annak, amiről úgy gondolja, hogy a kapcsolattartó hallani szeretné. Más szóval: megpróbálhatja ráhúzni a valóságot arra a sémára, amelybe bele kellene férnie.

Éppen ezért a különböző forrásokból származó információk gyakran ellentmondanak egymásnak, ugyanazok az események pedig több, esetenként egymástól gyökeresen eltérő értelmezést is lehetővé tesznek.

Az elemző munkája tehát éppen ott kezdődik, ahol a tények egyszerű összegyűjtése véget ér. Tegyük fel, hogy a hírszerzés több tucat olyan jelet azonosít, amelyek arra utalnak, hogy az ellenfél csapatai támadásra készülnek. Ez már információ, de önmagában még nem ad választ arra a kérdésre, hogy valóban bekövetkezik-e a támadás.

Ugyanezek a lépések jelenthetik egy támadás előkészítését, politikai nyomásgyakorlást, hadgyakorlatot, erődemonstrációt, azt a kísérletet, hogy a másik felet tartalékainak átcsoportosítására kényszerítsék, vagy akár egy tudatos műveletet, amelynek célja az ellenséges hírszerzés megtévesztése. A tény önmagában objektíven létezik. A tény jelentése azonban csak az események egy adott értelmezési keretén belül jön létre. És éppen ezen a ponton nyílik tér a tévedésre.

Az ember soha nem tiszta lappal tekint a valóságra

Heuer munkáinak egyik központi fogalma a mentális modell. Az ember nem úgy elemzi az új információkat, mintha minden egyes alkalommal először találkozna a körülötte lévő világgal. Ez lehetetlen is volna. Folyamatosan felhasználjuk mindazt, amit korábban megtanultunk arról, hogyan működnek az államok, a szervezetek, a politikai rendszerek és az egyes emberek.

Egy tapasztalt elemző ismeri az adott ország történelmét, vezető politikusait, politikai kultúrájának sajátosságait, fegyveres erőinek felépítését, a korábbi válságokat és a döntéshozatal mechanizmusait. Ez óriási előnyt jelent.

Aki húsz éve Iránnal foglalkozik, szinte törvényszerűen többet fog észrevenni egy új eseményből, mint az, aki először néz rá az ország térképére. Ennek a látszólag kifejezetten hasznos szakértelemnek azonban van egy árnyoldala is.

A felhalmozott tudás idővel stabil elképzelést alakít ki arról, hogyan szokott működni az adott rendszer. Az új információt pedig már ezen a meglévő képen keresztül értelmezzük. Észrevétlenül maga a kérdés is megváltozik. Ahelyett, hogy azt kérdeznénk: „Mit jelent az, ami történik?”, azt kezdjük kérdezni: „Hogyan illeszkedik mindez ahhoz, amit már tudunk?”

Az esetek többségében ez a mechanizmus kiválóan működik. Szakértelem egyáltalán nem létezhetne nélküle. A probléma akkor kezdődik, amikor maga a valóság változik meg. Ami tegnap még hasznos értelmezési modell volt, az mára intellektuális csapdává válhat.

Itt jelenik meg a hírszerzési elemzés egyik legérdekesebb paradoxona: a szakértő gyakran hamarabb észreveszi a változást, mint a témában járatlan megfigyelő, ugyanakkor éppen ő lehet az, aki hosszabb ideig vonakodik elfogadni, hogy az általa jól ismert rendszer alapvetően megváltozott.

A laikusnak kevés eszköze van arra, hogy megmagyarázzon egy szokatlan eseményt. A szakértőnek viszont rengeteg. Minden új eltérés magyarázható kivételként, átmeneti tényezőként, az adott helyzet sajátosságaként vagy egy konkrét politikus lépéseként. Aztán jön egy újabb eltérés. Erre is születik magyarázat. Majd egy harmadik.

Így a régi modell nem omlik össze egyik pillanatról a másikra. Egyre több kivétellel és megjegyzéssel egészül ki, egészen addig, amíg a változást már lehetetlen figyelmen kívül hagyni.

Heuer és Pherson a szcenárióalapú gondolkodást tárgyalva éppen erre hívják fel a figyelmet: a változások időnként olyan fokozatosan mennek végbe, hogy az elemzők vagy észre sem veszik őket, vagy olyan tényezőként racionalizálják azokat, amelyeknek nincs alapvető jelentőségük. Mire az új valóság már nyilvánvalóvá válik, gyakran túl késő.

A külső nyom lehet valós, mégsem magyarázza meg, mi történik

Ebben az összefüggésben különösen érdekes a Bakui Joker által felhozott 1956-os magyarországi példa. A szovjet jelenlét az országban rendkívül erős volt. A szovjet diplomaták, katonák, pártkapcsolatok és biztonsági szervek mind rendelkeztek lehetőséggel arra, hogy figyelemmel kísérjék a folyamatokat. Az elégedetlenségre vonatkozó információk is rendelkezésre álltak. Az események értelmezése azonban nagyrészt a megszokott ideológiai fogalomrendszeren belül történt: ellenforradalom, ellenséges erők tevékenysége, nyugati befolyás.

Fontos azonban, hogy ne essünk a másik végletbe. Abból, hogy egy belső válságnak mély társadalmi és politikai okai vannak, egyáltalán nem következik, hogy ne létezne külső beavatkozás. Ilyen beavatkozás valóban történhet. Külföldi államok ténylegesen megpróbálhatják saját ellenfelük belső konfliktusait a maguk javára fordítani. A titkosszolgálatok valóban kapcsolatot tarthatnak fenn ellenzéki csoportokkal, nemzeti mozgalmakkal, emigránsokkal vagy egyes elitcsoportokkal. A külső tényező tehát nem szükségszerűen propagandisztikus kitaláció.

Ezzel azonban egy ennél jóval összetettebb elemzési feladat következik: mi tekinthető a válság okának, mi annak kialakulási feltétele, mi a katalizátora, és mi csupán egy már kibontakozó válság kihasználására tett kísérlet? Egy külföldi szereplő nyomainak felfedezése még nem jelenti azt, hogy ezzel magyarázatot is kaptunk az eseményekre.

Teljesen valós külső ellenséges tevékenységet is fel lehet tárni, és éppen ennek alapján lehet félreérteni a történteket. Ez az elemzési hiba egyik legveszélyesebb formája, mivel az alapjául szolgáló tények akár teljes mértékben hitelesek is lehetnek.

A hírszerzési információ nem feltétlenül téves. A forrás sem feltétlenül hibázik. Az elfogott dokumentum valódi. A végső következtetés mégis lehet téves. A hiba ugyanis már nem a tények szintjén keletkezik, hanem a közöttük feltételezett ok-okozati összefüggésben.

A legszembetűnőbb tény nem feltétlenül az ok

Heuer és Pherson külön is foglalkoznak ezzel a problémával. Az emberi gondolkodás általában nehezen viseli az ok nélküli világot. Ha két esemény történik, ösztönösen kapcsolatot keresünk közöttük. Különösen akkor, ha az egyik megelőzi a másikat, a kapcsolat logikusnak tűnik, vagy megfelel a már kialakult várakozásainknak.

A politikai elemzésben ez mindennapos jelenség. Tiltakozások kezdődnek – nem sokkal korábban aktivizálta magát egy külföldi nagykövetség. Megváltozik egy szomszédos ország kormányának retorikája – előtte zárt ajtók mögött látogatást tett egy külföldi delegáció, amelynek tagjai között a titkosszolgálatok képviselői is ott voltak.

A fegyveres erők megkezdik egyes alakulatok átcsoportosítását – tehát megszületett a döntés a háborúról. Egy politikus tesz egy bizonyos kijelentést – tehát létezik egy kidolgozott stratégiai terv. Néha valóban ez áll a háttérben. Az események egymásutánja azonban még nem bizonyít ok-okozati összefüggést.

A valós politikában ugyanaz az eredmény teljesen eltérő okokból is létrejöhet, egyetlen döntés pedig egyszerre több folyamat következménye lehet. Különösen veszélyes az elemzők körében ismert hajlam arra, hogy a másik fél lépéseit annak szándékaival, személyiségével vagy ideológiájával magyarázzák, miközben alábecsülik a körülményekből fakadó kényszereket.

Egy állam agresszív lépést tesz – tehát terjeszkedésre törekszik. Egy vezető visszalép és kompromisszumot köt – tehát gyengeséget mutat.

Pedig az ilyen döntések mögött állhatnak belső elitkonfliktusok, gazdasági korlátok, időhiány vagy bürokratikus hiba, de akár egyszerűen az is, hogy „így alakult”. A valós világ ritkán olyan rendezett és következetes, mint amilyennek elemzéseinkben láttatni szeretnénk.

Ebből adódik a következő logikus kérdés: ha az emberi gondolkodás hajlamos kényelmes magyarázatokat gyártani, hogyan lehet rávenni az elemzőt arra, hogy saját következtetéseit is ellenőrizze?

Ne a saját verziódat bizonyítsd. Próbáld megcáfolni.

Richard Heuer nevéhez talán leginkább a Analysis of Competing Hypotheses, vagyis a versengő hipotézisek elemzése, röviden ACH módszere kapcsolódik. A módszerben azonban nem is annyira maga a táblázat vagy a technikai lépések sorrendje az érdekes, hanem az a gondolkodásmód, amely mögötte áll.

Ha az ember kialakít egy magyarázatot egy eseményre, természetes módon elkezdi keresni azokat a tényeket, amelyek alátámasztják azt. Tegyük fel, hogy egy elemző úgy véli: egy állam háborúra készül. Felfigyel minden olyan jelre, amely ezt a feltételezést erősíti: csapatok átcsoportosítására, a katonai kiadások növekedésére, a vezető harcias kijelentéseire, valamint az ellenféllel szembeni hírszerzési tevékenység fokozódására.

A probléma az, hogy ezeknek a jeleknek a többsége egy másik, teljesen eltérő hipotézissel is összeegyeztethető. Lehet például, hogy az állam egyáltalán nem akar háborút, csupán meg akarja győzni ellenfelét arról, hogy kész megindítani. Az is lehet, hogy valóban készül a háborúra, de csak arra az esetre, ha a tárgyalások kudarcot vallanak. Vagy éppen maga számít támadásra.

Heuer ezért azt javasolja, hogy ne egyetlen, számunkra szimpatikus magyarázatból induljunk ki, hanem több, egyaránt valószínűsíthető hipotézist állítsunk fel. Ezután pedig lépésről lépésre próbáljuk megcáfolni őket, ne pedig bizonyítékokat keresve megerősíteni.

Nem az a hipotézis a legerősebb, amelyhez az elemző a legmeggyőzőbb bizonyítékgyűjteményt tudja összeállítani, hanem az, amely ellen a legkevesebb komoly ellenbizonyíték található. Első pillantásra ez csekély különbségnek tűnhet, valójában azonban alapvetően más megközelítésről van szó.

A „Milyen tények támasztják alá a verziómat?” kérdés helyét átveszi a következő: „Mit kellene látnom akkor, ha a verzióm téves?”

Ez már egészen más gondolkodásmód. A jó elemzőnek időről időre saját maga legelszántabb ellenfelévé kell válnia. Nem az a feladata, hogy megvédje saját értelmezését, hanem hogy megpróbálja megsemmisíteni azt. Ha a hipotézis ezt a próbát is kiállja, akkor valóban nő az iránta érzett bizalom.

Az okos emberek különösen jól tudják bizonyítani, hogy igazuk van

Ezen a ponton az olvasóban valószínűleg megfogalmazódik egy váratlan és meglehetősen kellemetlen felismerés: a magas intelligencia önmagában nem véd meg a kognitív hibáktól.

Egy intelligens és jól informált ember gyakran egyszerűen több érvet tud felsorakoztatni annak bizonyítására, hogy eredeti álláspontja helyes. Jobban emlékszik a történelmi párhuzamokra. Több tényt ismer. Összetettebb ok-okozati összefüggéseket képes felállítani. És meggyőzőbben tudja megmagyarázni azokat az információkat is, amelyek ellentmondanak a saját következtetésének.

A hírszerzési elemzés problémáját ezért nem lehet egyszerűen azzal megoldani, hogy „a legokosabb embereket” ültetjük az asztalhoz. Magát az elemzési folyamatot – ha úgy tetszik, az elemző gondolkodásának algoritmusát – kell megváltoztatni.

Erről szólnak a strukturált analitikai módszerek. Nem teszik matematikává az elemzést, és nem garantálják a helyes választ sem. A szerepük ennél szerényebb, ugyanakkor sokkal reálisabb: arra kell késztetniük az elemzőt, hogy világosan megmutassa:

  • milyen feltételezésekből indul ki;
  • milyen alternatív magyarázatokat vett figyelembe;
  • milyen adatok mondanak ellent a következtetésének;
  • minek kell bekövetkeznie ahhoz, hogy a hipotézise helyesnek bizonyuljon;
  • és milyen események késztetnék arra, hogy elismerje: eredeti értékelése téves volt.

Az ilyen módszerek végső célja az, hogy a gondolkodás folyamatát legalább részben láthatóvá tegyék maga az elemző és kollégái számára is.

A jövő nem egyetlen előrejelzés

Heuer és Pherson egy másik fontos gondolata a forgatókönyvekhez kapcsolódik. A hírszerzéstől folyamatosan prognózisokat várnak. Mit fog tenni Kína? Kitör-e a háború?

Hatalmon marad-e az ajatollahok rendszere Iránban? Megnyeri-e a választást az ellenzék Magyarországon, hatalomra kerül-e az AfD Németországban? Megállapodásra jut-e Kijev és Moszkva?

Már maga a kérdésfeltevés is arra ösztönözheti az elemzőt, hogy egyetlen, legvalószínűbb jövőbeli forgatókönyvet válasszon. A stratégiai gondolkodás problémája azonban az, hogy a legvalószínűbb esemény nem feltétlenül a legfontosabb.

Tegyük fel, hogy egy elemző egy bizonyos válság kialakulásának valószínűségét mindössze tíz százalékra teszi. Megnyugodhatunk: kilencven százalék áll a tízzel szemben. Csakhogy ha ez a tíz százalék háborút, egy szövetséges ország szétesését, területvesztést vagy több ezer ember halálát jelenti, akkor az állami vezetés számára ez sokkal fontosabb lehet, mint egy nagyobb valószínűségű, de viszonylag csekély következményekkel járó esemény.

A forgatókönyv-alapú elemzésnek ezért nem szabad az elemzők közötti versennyé válnia arról, hogy ki tudja pontosabban megmondani, mi fog történni. Heuer és Pherson más logikát javasolnak: több, egyaránt reális forgatókönyvet kell felállítani, és előre meg kell határozni azokat a jeleket, amelyek arra utalnak, hogy a valóság kezd valamelyik irányba haladni.

Ez a megközelítés egy rendkívül fontos fogalomhoz, az indikátorokhoz vezet. Egy indikátor önmagában ritkán mond eleget. A könyv egyik különösen egyszerű, mégis lényeges megállapítása így hangzik:

„Az indikátorok csak egy konkrét forgatókönyv kontextusában nyernek értelmet.”

A tény jelentése attól függ, hogy éppen melyik hipotézist próbáljuk ellenőrizni. Ehhez kapcsolódik a „stratégiai meglepetés” fogalma is.

Egy látványos kudarc után szinte mindig számos figyelmeztető jel kerül elő. Vizsgálatok indulnak, dokumentumok válnak ismertté, újságírók korábbi jelentéseket találnak, az elemzők pedig felidézik a korábbi figyelmeztetéseket.

Ilyenkor természetes módon felmerül a kérdés: „Hogyan nem vehették ezt észre?” Nagyon gyakran az a válasz, hogy észrevették. Csakhogy az általuk látott jelek akkor még nem bírtak azzal a jelentőséggel, amelyet csak az események bekövetkezése után tulajdonítottak nekik.

Ha már ismerjük egy futballmérkőzés eredményét, könnyű találni tíz olyan mozzanatot, amelyekről utólag azt mondhatjuk, hogy előre jelezték a győztest. Sokkal nehezebb ugyanezeket a jeleket a mérkőzés kezdete előtt azonosítani.

Ezért a professzionális elemzésnek előre kell rögzítenie:

  • ha az A forgatókönyv bontakozik ki, X, Y és Z jelek megjelenésére számítunk;
  • ha a B forgatókönyv valósul meg, más jelekre kell figyelnünk;
  • ha bizonyos jelzések megjelennek, felül kell vizsgálni a kiinduló értékelést.

Ez tulajdonképpen egyfajta biztosíték az emberi agy azon képességével szemben, hogy utólag szinte bármit képes koherens magyarázattá rendezni.

A hírszerzési kudarc nem feltétlenül a hírszerzésnél kezdődik

Végül elérkezünk egy fontos különbségtételhez. Legalább két, egymástól alapvetően eltérő típusú kudarcot különböztethetünk meg.

Az első az elemzési kudarc. Az információ rendelkezésre áll, de az elemzés alapján téves kép alakul ki a történtekről.

A második a politikai-intézményi kudarc. Előfordulhat, hogy az elemzői rendszer meglehetősen pontos értékelésre jut, a politikai vezetés azonban elutasítja, módosítja vagy megszűri azt, esetleg egy olyan másik értékelést részesít előnyben, amely jobban megfelel a saját várakozásainak.

Erről a második problémáról részletesebben is írtunk az „Ellenezte-e Nariskin a háborút? Lengyel nézőpont az orosz hírszerzés működéséről és az autokrácia problémáiról” című anyagban. A kérdést ott némileg más szemszögből vizsgáltuk: mi történik a hírszerzési információval és az elemzői értékeléssel, miután bekerülnek a politikai döntéshozatal rendszerébe.

Fontos hangsúlyozni, hogy a fent említett két probléma közvetlenül összefügg egymással. Először az elemzőnek kell képesnek lennie arra, hogy ne vezesse félre saját magát. Ezután a hírszerző szervezeten belüli öncenzúrának lehetővé kell tennie, hogy ezt a kellemetlen következtetést hivatalosan is megjelenítse a jelentésekben.

Ezt követően az ország vezetésének is hajlandónak kell lennie arra, hogy meghallja a hírszerzés következtetését. És csak ezután kezdődik maga a politikai döntéshozatal. A rendszer minden egyes következő szintje korrigálhatja az előző szint hibáját, de akár tovább is erősítheti azt.

Képzeljünk el egy olyan rendszert, amelyben az elemző már eleve hajlamos a kialakult világképet megerősítő következtetésekre jutni. A felettese az intézmény álláspontjához igazodó jelentéseket részesíti előnyben. A hírszerző szolgálat vezetője pontosan tudja, milyen következtetéseket szeretne hallani a politikai vezetés. Maga a politikai vezetés pedig elsősorban saját stratégiájának igazolására szolgáló forrásként tekint a hírszerzésre.

A végeredmény egy szinte hermetikusan zárt rendszer. Lehet kiváló ügynöki hálózata, korszerű műholdjai, hozzáférése zárt kommunikációs csatornákhoz, hatalmas költségvetése és több ezer képzett szakembere. És mégis egyre kevésbé képes megérteni, mi történik körülötte. Mert a probléma már nem az információ mennyiségében rejlik. Hanem a gondolkodás egészének felépítésében.

A hírszerzés valóban szinte mindent tudhat

A Bakui Joker által megfogalmazott mondat – „A hírszerzés mindent tud, kivéve azt, hogy mi történik valójában” – éppen paradoxonként működik jól. Érdemes azonban némileg pontosítani. A hírszerzés szinte soha nem tud mindent. Ugyanakkor valóban elképesztően sok információval rendelkezhet: jóval többel, mint azt kívülről gondolnánk, és ennek ellenére elkerülhetetlenül továbbra is hibázhat.

Ebben az értelemben az erős hírszerzési elemzés nem abban különbözik a gyengétől, hogy soha nem téved. Ilyen hírszerzés nem létezik. Egy erős elemzői rendszer attól erős, hogy szervezett módon próbálja felismerni a saját hibáját még azelőtt, hogy ezt a valóság kényszerítené rá.

A hírszerzési hibák nem csupán az információk téves értékeléséből fakadhatnak. Legalább ilyen fontos kérdés, hogy kik gyűjtik és elemzik ezeket az információkat, és kik hozzák meg a végső döntéseket. Arról, hogyan fér meg egymás mellett a szakmai felkészültség, a bizalom, a személyes kapcsolatok és a nepotizmus a hírszerző szolgálatokon belül, „A hírszerzési kiválasztás: minőség, bizalom és nepotizmus között” című cikkünkben írtunk.