Afrika Oroszország és Kína nagy játszmájában

2026. február 19-én a Delphi kutatóközpont közzétette az Oroszország és Kína afrikai stratégiájáról szóló jelentését. Ez egy négy tanulmányból álló sorozat első része, amelyet Robert Hamilton, az amerikai hadsereg nyugalmazott ezredese szerkesztett. A központot az Egyesült Államok Európai Parancsnoksága finanszírozza, és a neokonzervatív körökhöz is kötődik, így a jelentés Afrika mellett a Donald Trump vezette adminisztráció politikájának egy sajátos értelmezését is tükrözi. Ez azonban nem von le a felvetett kérdés jelentőségéből: milyen kapcsolat alakult ki Moszkva és Peking között az afrikai kontinensen.

Nehéz egyetérteni a szerzők azon állításával, hogy Oroszország „romboló”, Kína pedig „építő” szerepet játszik Afrikában. Az a feltevés, hogy Moszkva a Száhel-övezet kormányainak nyújtott támogatása, valamint a Közép-afrikai Köztársaságban, Szudánban és Líbiában való jelenléte önmagában fokozza az instabilitást, figyelmen kívül hagyja a helyi körülményeket. Az orosz katonai struktúrák a befolyásépítés eszközei, de bizonyos esetekben – például a Közép-afrikai Köztársaságban – segítették a kormányt abban, hogy visszaszerezze az ellenőrzést az ország területének jelentős része felett, és mérséklődjön az etnikai-vallási alapú erőszak. A jelentésnek az a felvetése ugyanakkor, hogy Oroszország és Kína eltérő eszközökkel, részben különálló érdekszférákban van jelen Afrikában, részletesebb vizsgálatot érdemel.

Afrika Oroszország és Kína stratégiai gondolkodásában

A szovjet jelenlét Afrikában a dekolonizáció időszakában alakult ki. A nemzeti felszabadító mozgalmak támogatása, az infrastrukturális beruházások és a szakemberképzés ma is az orosz külpolitikai eszköztár részét képezik. Az asszuáni gát a gazdasági együttműködés jelképévé vált, míg a Patrice Lumumba nevét viselő Népek Barátsága Egyetem az oktatási és kulturális kapcsolatok szimbóluma lett. 1991 végéig több mint 43 500, a Szaharától délre fekvő afrikai országból érkező hallgató tanult szovjet felsőoktatási intézményekben. Az 1970-es évek végétől a katonai dimenzió is előtérbe került: a Szovjetunió támogatta az angolai MPLA-t, Etiópiába pedig 1977–1978-ban több mint 100 ezer tonna fegyvert és haditechnikai eszközt, valamint több mint ezer katonai tanácsadót küldött. Kína ezzel szemben a politikai feltételek nélküli támogatásra és a kedvezményes hitelekre helyezte a hangsúlyt. Ennek a megközelítésnek a jelképévé vált az 1860 kilométer hosszú TAZARA vasútvonal, amely Tanzániát és Zambiát köti össze, és kínai támogatással épült meg. 1971-ben több mint húsz afrikai ország támogatta, hogy Kína visszakapja helyét az ENSZ-ben.

Az 1990-es években a két ország útja elvált egymástól. Oroszország 1992-ben kilenc afrikai nagykövetségét zárta be, az Afrikával folytatott kereskedelmi forgalom pedig 2001-re 1,6 milliárd dollárra esett vissza. A szovjet korszakból származó adósságok elengedése – amelynek összege 2023-ra elérte a 23 milliárd dollárt – nagyrészt már az 1990-es években megkezdődött, és inkább az orosz jelenlét visszaszorulását tükrözte. Kína ezzel szemben folyamatosan építette kapcsolatait: 1991 óta a kínai külügyminiszter minden évben afrikai látogatással kezdi az esztendőt, 2000-ben pedig létrejött a Kínai–Afrikai Együttműködési Fórum (FOCAC). Moszkva visszatérése másfél évtizedet vett igénybe: a 2006-os dél-afrikai elnöki látogatástól a 2019-es szocsi csúcstalálkozóig tartott. Utóbbin a kontinens mind az 54 állama képviseltette magát, közülük 43 ország állam- vagy kormányfői szinten. 2022 után Afrika Moszkva számára arra is lehetőséget adott, hogy demonstrálja: Oroszország nyugati elszigeteltsége nem globális jelenség.

Oroszország 2023-as külpolitikai koncepciója rögzítette az afrikai államok szuverenitásának, a többpólusú világrendnek, valamint Afrika önálló globális fejlődési központtá válásának támogatását. A prioritások sorrendje önmagáért beszél: a katonai és haditechnikai együttműködés, a konfliktusok rendezése és a többoldalú kapcsolatok megelőzik a kereskedelmet és a beruházásokat. Ez jól tükrözi az orosz jelenlét tényleges szerkezetét.

2023 és 2026 között Moszkva az afrikai politika intézményi hátterét is igyekezett megerősíteni. 2025-ben az orosz külügyminisztériumon belül létrejött az Afrikai Partnerségi Főosztály. Ugyanebben az évben Nigerben, Sierra Leonéban és Dél-Szudánban nyílt orosz nagykövetség, 2026 augusztusában pedig megérkezett Oroszország nagykövete Gambiába. Togo, a Comore-szigetek és Libéria esetében további képviseletek megnyitását készítik elő. A 2024-es szocsi és a 2025-ös kairói partnerségi konferenciát követően a következő csúcstalálkozót 2026. október 28–29-én rendezik Moszkvában. Oroszország diplomáciai hálózata ugyanakkor továbbra is kisebb a kínainál: mintegy 45 nagykövetséget működtet Afrikában, míg Kínának 53 van, lefedve minden olyan afrikai országot, amellyel diplomáciai kapcsolatban áll.

Kína stratégiája ezzel szemben hasonló megszakítások nélkül fejlődött. A FOCAC 2018-as csúcstalálkozóján Hszi Csin-ping az úgynevezett „öt nem” elvét fogalmazta meg: Peking nem avatkozik be más országok belügyeibe, nem szól bele fejlődési útjuk megválasztásába, nem kényszeríti rájuk saját akaratát, nem szab politikai feltételeket a támogatásnak, és nem törekszik egyoldalú előnyök megszerzésére beruházásai révén. Később Kína globális kezdeményezésekkel egészítette ki kétoldalú politikáját: 2021-ben elindította a globális fejlesztési kezdeményezést, 2022-ben a globális biztonsági kezdeményezést, 2023-ban a globális civilizációs kezdeményezést, 2025-ben pedig a globális kormányzási kezdeményezést. Afrika e programok szempontjából kiemelt jelentőségű, hiszen a globális Dél számos országa a kontinensen található.

A FOCAC 2024. szeptemberi csúcstalálkozóján Kína valamennyi afrikai partnerével fennálló kapcsolatát stratégiai szintre emelte. Peking 360 milliárd jüan értékű pénzügyi támogatást ígért: ebből 210 milliárdot hitelkeretek, 80 milliárdot támogatások, legalább 70 milliárdot pedig kínai vállalatok beruházásai tettek ki. A 2026-os évet a kínai–afrikai emberi és kulturális kapcsolatok évének nyilvánították, a diplomáciai kapcsolatok felvételének 70. évfordulójához kapcsolódva. A programot 2026. január 8-án, az Afrikai Unió székhelyén megnyitó Vang Ji kijelentette, hogy Kína lesz az első, amely segítő kezet nyújt Afrikának.

A különbség a többoldalú együttműködésben is megmutatkozik. A BRICS 2026. szeptember 12-i, Újdelhiben tartott csúcstalálkozójának nyilatkozata üdvözölte, hogy Kína kiterjeszti a nulla vámtételű kereskedelmi rendszerét 53 afrikai országra. Peking tehát olyan jelentős gazdasági kezdeményezést működtet, amely egy olyan formátumban is támogatást kapott, amelynek Moszkva az egyik alapítója. Oroszországnak egyelőre nincs hasonló léptékű és lefedettségű programja.

Összességében Afrika Moszkva számára a visszatérés terepe: a szovjet örökségre, a szuverenitás hangsúlyozására és a biztonsági együttműködésre építve igyekszik ellensúlyozni az 1990-es években elveszített pozíciókat. Peking számára ezzel szemben Afrika a folyamatosan bővülő jelenlét és a globális Dél vezető szerepére irányuló hosszú távú törekvés egyik kulcsterülete. Oroszország a korábbi veszteségeit próbálja ledolgozni, Kína viszont három évtized intézményépítésének eredményeire támaszkodhat.

Afrika gazdasága: az orosz jelenlét szelektivitása és a kínai modell léptéke

A szovjet gazdasági modell nagyberuházásokra, állami hitelekre, berendezések szállítására és szakemberképzésre épült, ám 1991 után nem sikerült fenntartani a tartós kereskedelmi kapcsolatokat. Kína a 2000-es évektől ezzel szemben a kereskedelmet, a hitelezést, a kivitelezési projekteket és a nyersanyag-kitermelést egyetlen gazdasági modellbe kapcsolta össze. A két ország afrikai gazdasági jelenléte közötti különbség mára jelentőssé vált: 2025-ben Oroszország és Afrika áruforgalma meghaladta a 27 milliárd dollárt, míg a kínai–afrikai kereskedelem rekordot döntött, és elérte a 348,05 milliárd dollárt. Ebből Kína exportja 225,03 milliárd, importja pedig 123,02 milliárd dollárt tett ki.

Az orosz kereskedelem földrajzilag erősen koncentrált: 2022-ben Egyiptomra, Algériára, Marokkóra és a Dél-afrikai Köztársaságra jutott a kontinenssel folytatott teljes orosz áruforgalom több mint 70 százaléka. Az orosz közvetlen befektetések részesedése az Afrikába irányuló külföldi közvetlen tőkebefektetésekből nem éri el az 1 százalékot. 2023-ban az orosz export 21,2 milliárd dollárt tett ki, ami Oroszország teljes kivitelének mintegy 5 százaléka volt. Ezzel szemben az Oroszországba irányuló szállítások az afrikai export kevesebb mint 1 százalékát adták. A legfontosabb termékcsoportok az élelmiszerek, a műtrágyák és a fegyverek.

Oroszország legfontosabb versenyelőnye a gabonaexport. Két évtized alatt az orosz búza részesedése az afrikai importból 13-ról 32 százalékra emelkedett. A 2024/2025-ös gazdasági évben az orosz búza az észak-afrikai import 42 százalékát, azaz 13,5 millió tonnát tett ki; Egyiptomban pedig a behozatal mintegy 70 százalékát adta. Az orosz agrárexport értéke 2024-ben meghaladta a 7 milliárd dollárt, és 45 országba jutott el. A kivitel 87 százalékát gabonafélék alkották. 2026 első félévében a szállítások fizikai volumene 40 százalékkal, 11 millió tonnára nőtt, 2,9 milliárd dollár értékben. Ennek 44 százaléka Egyiptomba irányult. Az élelmiszer-szállítások politikai eszközként is szolgálnak: 2024 februárjáig hat afrikai ország megkapta a 2023-as csúcstalálkozón megígért, összesen 200 ezer tonna ingyenes gabonát.

A második meghatározó terület a haditechnikai együttműködés. A Roszoboronekszport adatai szerint 2023 óta mintegy 150 szerződéses dokumentumot írtak alá, összesen több mint 20 milliárd dollár értékben. Afrika a megrendelésállomány 30 százalékát képviseli, és 46 országgal születtek megállapodások. Ezek az adatok azonban a szerződéses portfóliót tükrözik, nem a tényleges szállítások volumenét, amelyek időközben csökkentek.

A harmadik pillért azok a hosszú távú projektek jelentik, amelyekben Oroszország egyszerre biztosít technológiát és finanszírozást. A legfontosabb példa az egyiptomi El-Dabaa atomerőmű: a négy, egyenként VVER–1200 típusú reaktorblokk építése egy 25 milliárd dolláros orosz állami exporthitelből valósul meg, amely a projekt költségeinek 85 százalékát fedezi. Ain Szokhnában orosz ipari övezet kialakítása is folyamatban van; az építkezést 2026 és 2029 közé tervezik, az üzembe helyezést pedig 2030-ra. Az atomenergia további lehetőségeket is kínál: Malival és Burkina Fasóval megállapodásokat írtak alá, Etiópiával egy atomerőmű megvalósíthatósági tanulmányának előkészítéséről egyeztek meg, Nigerben pedig az Uranium One vállalt geológiai kutatásokat. A Szaharától délre fekvő országokban kisebb moduláris és úszó atomerőművek létesítése is szóba került, mivel ezek nem igényelnek az El-Dabaa projekthez hasonló nagyságrendű infrastruktúrát.

2022 után az orosz kitermelőipari vállalatok sebezhetősége is nyilvánvalóbbá vált. Az Alrosa 2025-ben eladta az angolai Catoca gyémántbányában birtokolt 41 százalékos részesedését. Az amerikai és brit szankciókat követően a Lukoil értékesítésre kínálta külföldi eszközeit, majd 2026 januárjában megállapodott a LUKOIL International eladásáról az amerikai Carlyle befektetési társasággal. A Nordgold szintén jelezte, hogy megválna Burkina Fasóban található érdekeltségeitől.

Ezzel párhuzamosan fejlődik az aranykitermelés azokban az országokban, ahol orosz katonai struktúrák is jelen vannak. Maliban, a Ségou régióban található Szenou területén évi legfeljebb 100 tonna kapacitású finomítót építenek; a beruházásban az orosz Yadran csoport 38 százalékos részesedéssel rendelkezik. A Közép-afrikai Köztársaságban a Wagner-csoporthoz köthető struktúrák becslések szerint évente mintegy 5 tonna aranyat termelnek ki. Az ország aranyexportja a 2023-as 1,7 tonnáról 2025 végére 7 tonnára emelkedett. A „biztonságot nyersanyagért” képlet ugyanakkor leegyszerűsíti a valóságot: hasonló logika a kínai megállapodásokban is megjelenhet, miközben az afrikai kormányok maguk rendelkeznek természeti erőforrásaikról.

Az Afrikával folytatott kereskedelem pénzügyi infrastruktúrája alkalmazkodott a szankciókhoz. A rubel részesedése az orosz export elszámolásaiban a 2021-es 1,7 százalékról 2023-ra 38 százalékra nőtt, majd 2025 áprilisára elérte a 98,3 százalékot. Kína gazdasági modellje közben a nagyszabású állami hitelektől fokozatosan a kereskedelem és a kivitelezési projektek felé tolódott el. Miután a kínai hitelezés 2016-ban csaknem 29 milliárd dollárral tetőzött, az afrikai adósoknak nyújtott új hitelek értéke 2023-ban 4,6 milliárd, 2024-ben pedig 2,1 milliárd dollárra esett vissza. 2026 szeptemberére az adósságszolgálat összege már meghaladta az új hitelkeretek nagyságát. Peking az eszközök lefoglalása helyett gyakrabban választja az adósság átstrukturálását. Kenya például három, a Mombasa–Nairobi vasútvonalhoz kapcsolódó hitelét dollárról jüanra váltotta át. Az AidData becslése szerint ez évente mintegy 215 millió dollár megtakarítást jelenthet.

2025 júniusától Kína vámmentességet biztosít annak az 53 afrikai országnak, amellyel diplomáciai kapcsolatot tart fenn, a kereskedelmi egyensúlytalanság azonban továbbra is fennáll. 2025-ben Afrika Kínával szembeni kereskedelmi hiánya 64,5 százalékkal, rekordot jelentő 102 milliárd dollárra nőtt. A kínai export ötször gyorsabban bővült, mint az import. A kínai kivitelező vállalatok afrikai árbevétele 2024-ben 40 milliárd dollár volt, ami globális bevételük 24 százalékát jelentette. Az új szerződések értéke 2025 első felében elérte a 30,5 milliárd dollárt, szemben az egy évvel korábbi 6,1 milliárddal. Eközben a kontinensen dolgozó kínai munkavállalók száma a 2015-ös 263 700-ról 2024-re 90 800-ra csökkent.

Kína kitermelőipari jelenléte rendszerszintű. 2025 decemberében Guineából elindult az első vasércszállítmány a Simandou lelőhelyről, miközben a 2025-ben exportált 182,8 millió tonna guineai bauxit 74 százaléka Kínába került. Zimbabwében a Huayou 400 millió dolláros üzeme megkezdte a lítium-szulfát előállítását. Az afrikai államok azonban egyre gyakrabban követelik meg, hogy a nyersanyagok feldolgozása helyben történjen. A Kongói Demokratikus Köztársaság exportkvótákat vezetett be a kobaltra, Zimbabwe 2027-től meg kívánja tiltani a lítiumkoncentrátum kivitelét, Gabon 2029-től a feldolgozatlan mangánérc exportját tervezi betiltani, Guinea pedig visszavonta egy olyan vállalat koncesszióját, amely nem építette meg a vállalt timföldgyárat. 2025 szeptemberében Kína, Tanzánia és Zambia 1,4 milliárd dolláros megállapodást írt alá a TAZARA vasútvonal korszerűsítéséről. A fejlesztés révén a vonal az Egyesült Államok és az EU támogatásával épülő Lobito-folyosó versenytársává válhat.

A két modell közötti különbséget jól érzékelteti a „célzott jelenlét kontra átfogó gazdasági térnyerés” megfogalmazás. Oroszország afrikai tevékenysége állami vállalatok és kormányközi projektek köré szerveződik, különösen az atomenergia, a gabonaexport és a haditechnikai együttműködés területén; a magánvállalatok ugyanakkor komoly szankciós kockázatokkal szembesülnek. Kína jelenléte ezzel szemben a kereskedelmet, a kivitelezést és a nyersanyag-ellátási láncokat is átfogja. A hitelezés visszaesése és a növekvő kereskedelmi hiány azonban egyre határozottabb válaszlépésekre ösztönzi az afrikai kormányokat.

Összességében az orosz modell továbbra is szelektív: állami vállalatokra, gabonára és haditechnikai együttműködésre támaszkodik. A kínai modell jóval szélesebb területet fed le, a kereskedelemtől a kivitelezési projekteken át a nyersanyag-ellátási láncokig. A korábbi kínai hitelnyújtás lendülete azonban alábbhagyott, a kereskedelmi egyensúlytalanság pedig arra készteti az afrikai államokat, hogy egyre nagyobb hangsúlyt helyezzenek a nyersanyagok helyi feldolgozására.

Oroszország és Kína katonai-politikai eszköztára: a harcoló medve és a lesben álló sárkány

A hidegháború idején a Szovjetunió fegyverszállításokkal, katonai tanácsadók kiküldésével és tisztképzéssel egyaránt igyekezett növelni afrikai befolyását. Egyiptomban az 1970-es évek elején akár 20 ezer szovjet katona is állomásozott. Etiópiába 1977–1978-ban több mint ezer tanácsadót küldtek, Angolában pedig 1975 és 1991 között mintegy 11 ezer szovjet katonai szakember fordult meg. Kína kezdetben elsősorban fegyvereket szállított, és támogatta a felszabadító mozgalmakat. Az első kínai kalózellenes járőrök 2008-ban jelentek meg az Ádeni-öbölben, a 2011-es líbiai evakuálás során pedig több mint 35 ezer kínai állampolgárt kellett kimenekíteni. Ez Peking számára is világossá tette, hogy érdekei védelméhez önálló katonai infrastruktúrára van szüksége. 2017-ben Dzsibutiban megnyílt a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg első külföldi támaszpontja.

Oroszország mai afrikai katonai jelenlétének gerincét a 2023 végén, a Wagner-csoport struktúráira építve létrehozott, a védelmi minisztérium alá rendelt Afrikai Hadtest adja. A létszámra vonatkozó becslések eltérnek: 2026 elején Maliban akár 2500, a Közép-afrikai Köztársaságban mintegy 1500 orosz katona tartózkodhatott. Nigerben 200–300, Egyenlítői-Guineában pedig körülbelül 200 főre becsülték a jelenlétet. Líbiában a kontingens létszáma 2024-ben hozzávetőleg 800-ról 1800 főre nőtt.

Az orosz katonai jelenlét eredményességének egyik legmeggyőzőbb példája a Közép-afrikai Köztársaság. Az első 175 orosz kiképző 2018-ban érkezett az országba, számuk pedig az orosz külügyminisztérium adatai szerint 2021 nyarára elérte az 1135 főt. 2020–2021-ben a Változásért Hazafiak Koalíciója (CPC) a terület mintegy kétharmadát ellenőrizte, és a fővárost is fenyegette. Orosz szakemberek és ruandai katonák támogatásával a kormányerők több várost visszafoglaltak. Az ENSZ 2026 februárjában közzétett jelentése szerint a 2019-es békemegállapodást aláíró 14 fegyveres csoport közül kilencet feloszlattak és lefegyvereztek, az ország nyugati és középső prefektúráinak többségében pedig viszonylagos stabilitás alakult ki. Továbbra sem tisztázott azonban teljesen, hogyan oszlanak meg a feladatok a Wagner-csoport és az Afrikai Hadtest között. Sajtóbeszámolók szerint 2026 szeptemberére megállapodás született arról, hogy a biztonsági szerződésekhez kapcsolódó tevékenység és az új katonai jelenlét egymás mellett működjön.

Maliban jóval ellentmondásosabb a mérleg. Az orosz szakemberek segítséget nyújtottak a mali hadseregnek Kidal 2023. novemberi elfoglalásához, amelyre 2012 óta először került sor. 2024 júliusában azonban az orosz és mali egységek súlyos veszteségeket szenvedtek Tinzauatén közelében. A Wagner-csoport 2025 júniusában bejelentette küldetése lezárását, és átadta feladatait az Afrikai Hadtestnek. 2025 őszétől a JNIM dzsihadista szervezet üzemanyag-blokádba kezdett, elvágva azokat az útvonalakat, amelyeken keresztül az ország üzemanyag-ellátásának csaknem 95 százaléka érkezik. 2026 áprilisában a JNIM és az Azawadi Felszabadítási Front összehangolt offenzívát indított. Az orosz és mali erők kivonultak Kidalból, de október elején ismét elfoglalták a várost. Az üzemanyagszállító konvojok katonai kísérete részben enyhítette a blokád hatásait, a válság azonban rámutatott, hogy egy korlátozott létszámú kontingens mozgástere szűk, ha kiterjedt felkeléssel kell szembenéznie.

A Száhel-övezet országaiban az orosz katonai jelenlét továbbra is viszonylag csekély, így nem teszi lehetővé a kiterjedt, felkelők és szélsőséges csoportok által ellenőrzött területek teljes ellenőrzését. 2024 januárjában az Afrikai Hadtest mintegy száz katonája érkezett Burkina Fasóba, további száz kiképző pedig Nigerbe. 2026 januárjában az orosz katonák a nigeri erőkkel együtt visszaverték az Iszlám Államnak a niameyi repülőtér ellen intézett támadását.

Líbia az orosz katonai infrastruktúra fontos logisztikai csomópontjává vált Bassár el-Aszad szíriai rendszerének 2024. decemberi bukása után. Orosz jelenlétet hat légibázison dokumentáltak; a felújított maaten-esz-szarrai támaszpont a Száhel-övezet ellátását is szolgálja. Moszkva támogatása hozzájárul a Líbiai Nemzeti Hadsereg harcképességének fenntartásához, a Szu–24-es és MiG–29-es repülőgépek 2020-as áttelepítése pedig segített megállítani a tripoli erők előrenyomulását. Szudánban egyelőre nem sikerült hasonló eredményt elérni: bár 2025 februárjában megállapodtak a port-szudáni orosz haditengerészeti logisztikai központ feltételeiről, Kartúm decemberben befagyasztotta az eljárást. Moszkva emellett Egyenlítői-Guineával, Togóval és Madagaszkárral is bővíti katonai kapcsolatait.

Eközben Oroszország hagyományos erőssége, a fegyverexport is veszít a súlyából. 2016 és 2020 között Oroszország biztosította a Szaharától délre fekvő afrikai országok főbb fegyverimportjának 30 százalékát, Kína részesedése ugyanebben az időszakban 20 százalék volt. 2021 és 2025 között Kína aránya 22 százalékra nőtt, Oroszországé 12 százalékra csökkent, Törökországé pedig elérte a 11 százalékot. A teljes afrikai kontinensen Oroszország 15 százalékos részesedéssel a harmadik helyre szorult az Egyesült Államok (19 százalék) és Kína (17 százalék) mögött. Az orosz fegyverexport részesedése a világpiacon 21-ről 6,8 százalékra esett vissza. A Roszoboronekszport több mint 20 milliárd dolláros megrendelésállománya a felhalmozódott keresletet tükrözi, nem feltétlenül a tényleges szállításokat: az orosz gyártókapacitások elsődlegesen a saját fegyveres erők ellátását szolgálják, a megrendelések jelentős része pedig Algériából érkezik.

Kína katonai eszköztára más logika szerint épül fel. A Báb el-Mandeb-szoros közelében fekvő dzsibuti támaszpont 2019 óta több mint 330 méter hosszú kikötői mólóval rendelkezik. 2025–2026-ban új kommunikációs és elektronikai felderítési létesítmények is megjelentek a bázison. 2026 februárjában az ENSZ-missziókban szolgáló 1661 kínai katona és rendőr közül 1180 Afrikában teljesített szolgálatot. 1990 óta több mint 40 ezer kínai katona vett részt békefenntartó műveletekben. A FOCAC 2024-es csúcstalálkozóján Peking egymilliárd jüan értékű katonai támogatást ígért, továbbá 6000 katona és 1000 rendőr kiképzését, valamint 500 fiatal tiszt képzését vállalta. Becslések szerint Kína évente mintegy 2000 afrikai tisztet képez, a kontinens hadseregeinek 70 százaléka pedig kínai gyártmányú páncélozott járműveket is használ.

A kínai gazdasági érdekeltségek biztonságát jellemzően a fogadó országok, az ENSZ békefenntartói és magánbiztonsági cégek garantálják. A kínai magánbiztonsági vállalatok állami ellenőrzés alatt működnek, és 2025 végére legalább 14 afrikai országban voltak jelen. Mozgásterük azonban korlátozott: alkalmazottaik többsége nem viselhet fegyvert. 2025-ben a kontinensen elrabolt 89 külföldi közül 38 kínai állampolgár volt; az emberrablások többsége Mali aranybányászati térségeiben történt.

A két ország katonai és politikai eszköztára tehát nem szimmetrikus. Az orosz „medve” vállalja a közvetlen harci kockázatokat, és bizonyos esetekben – például a Közép-afrikai Köztársaságban – hozzájárulhat a stabilizációhoz. Az erőforrások korlátozottsága és a konfliktusok kiterjedtsége, különösen Maliban, ugyanakkor megmutatja e megközelítés határait. A kínai „sárkány” óvatosabban lép fel: a dzsibuti támaszpont, a békefenntartás, a tisztképzés és a fegyverszállítások olyan befolyási infrastruktúrát hoznak létre, amelyet Peking egyelőre ritkán vet be közvetlen katonai szerepvállalásra. Nyitott kérdés, hogy a kínai tőke meddig támaszkodhat külső szereplőkre érdekeltségei biztonságának garantálásában.

Oroszország és Kína kulturális politikája: küzdelem a közvéleményért és a rokonszenvért

A szovjet kulturális és oktatási jelenlét elsősorban az egyetemekre és a kulturális központokra épült, ám a Szovjetunió felbomlása után ez a rendszer nagyrészt szétesett. Kína ezzel szemben következetesen fejlesztette egészségügyi, oktatási és kulturális programjait. Moszkva ma korlátozott erőforrásokkal próbálja újjáépíteni afrikai jelenlétét, gyakran gyorsan terjedő digitális tartalmakra támaszkodva, míg Peking a hosszú évek alatt kiépített intézményi hálózatát bővíti tovább.

A Rosszotrudnyicsesztvo helyi szervezetekkel együttműködve fejleszti partneri alapon működő Orosz Házait. 2026 szeptemberében 11 új központ megnyitásáról írtak alá megállapodást, ezek közül nyolc Afrikában létesülhet. A hálózat így a jelenlegi 25-ről 36 központra bővülhet. A bamakói Orosz Ház például ingyenes nyelvtanfolyamokat tart, ösztöndíj-lehetőségekről tájékoztat, filmvetítéseket és sakkversenyeket szervez. Ahol a kulturális és oktatási tevékenység politikai jelenléttel is párosul, ott látványosabbak az eredmények: a Közép-afrikai Köztársaságban 2021-ben kötelezővé tették az orosz nyelv oktatását az egyetemeken, 2026-ban pedig a középiskolai tantervbe is bekerült. 2026-ban több mint 37 ezer afrikai diák tanult orosz felsőoktatási intézményekben, szemben a 2020-as 17 500-zal, bár közülük csak mintegy 13 százalék tanulmányait finanszírozták állami ösztöndíjból. A 2025/2026-os tanévre 4816 ösztöndíjas helyet hirdettek meg.

Oroszország médiabeli jelenléte az RT-re, a Sputnik Afrique-ra, a TASZSZ-ra és a 2023-ban létrehozott Afrikai Kezdeményezés hírügynökségre támaszkodik. Utóbbi a hírszolgáltatást iskolai rendezvényekkel és sajtóutakkal egészíti ki. Az Európai Unió 2024 decemberében szankciókat vezetett be az ügynökséggel szemben, európai és brit hatóságok pedig a külföldi információmanipuláció egyik eszközeként hivatkoztak rá.

Az orosz „puha hatalom” jelentős része ugyanakkor nem hivatalos intézményeken keresztül terjed, hanem a közösségi médiában virálissá váló tartalmak révén. A Közép-afrikai Köztársaságban tevékenykedő orosz kiképzőkről szóló Turista című film mintegy 33 millió megtekintést ért el a YouTube-on, a Mozambikban játszódó Granit pedig több mint 13 milliót. 2025 márciusa és májusa között legalább 294, Ibrahim Traorét, Burkina Faso vezetőjét dicsőítő videó jelent meg 127 YouTube-csatornán; ezek összesen több mint 8,6 millió megtekintést szereztek. A róla szóló 25 népszerű TikTok-videót mintegy 95 millió alkalommal nézték meg. Az ilyen tartalmakat gyakran helyi alkotók készítik, így az állami médiapolitika és a spontán támogatás közötti határ elmosódik. Az orosz jelképek használata sok esetben elsősorban a Franciaországtól való politikai és kulturális elfordulást fejezi ki.

Az orosz befolyás további csatornái a vallási kapcsolatok és a humanitárius segítségnyújtás. 2026 februárjára az orosz ortodox egyház afrikai patriarchális exarchátusa 36 országban mintegy 370 plébániát és 262 papot fogott össze. Oroszország 2024–2025-ben az ENSZ Élelmezési Világprogramján keresztül élelmiszert juttatott Burkina Fasóba, Nigerbe és Zimbabwébe, a Közép-afrikai Köztársaságba pedig 29 400 tonna dízelüzemanyagot szállított. Guineában orosz szakemberek részt vettek az Ebola-járvány elleni küzdelemben, és kutatóközpontot is létrehoztak.

Az Afrobarometer tizedik felmérési fordulójának adatai szerint – amely 38 országot vizsgált 2024–2025-ben – a válaszadók 36 százaléka kedvezően, 23 százaléka kedvezőtlenül ítélte meg Oroszország befolyását, míg 42 százalék nem tudott állást foglalni. A pozitív és negatív értékelések aránya Oroszország esetében 1,5:1, Kínánál 3,5:1 volt. A regionális különbségek jelentősek: Oroszország megítélése Közép-Afrikában 50, Nyugat-Afrikában 43 százalékban volt pozitív, míg Dél-Afrikában 27, Kelet-Afrikában pedig 26 százalékot ért el. Maliban a megkérdezettek 88 százaléka ítélte meg kedvezően Oroszországot, Kínát 79, az Egyesült Államokat 40, Franciaországot pedig mindössze 9 százalék. A válaszadók 72 százaléka úgy vélte, hogy országának Oroszországot kellene támogatnia az Ukrajna elleni háborúban. A 18–35 éves afrikaiak körében Oroszország pozitív megítélése 38 százalékos volt, míg az 56 év felettiek között 30 százalékot tett ki.

Kína „puha hatalma” ezzel szemben elsősorban a kiépített intézményrendszerre támaszkodik. A 2021-es kínai fehér könyv szerint Afrikában 61 Konfuciusz Intézet és 48 Konfuciusz-tanterem működött, több mint 30 egyetemen oktattak kínai nyelvet, és 2004 óta több mint 5500 kínai tanárt és önkéntest küldtek a kontinensre. 2021-ben mintegy ezer kínai egészségügyi dolgozó tevékenykedett 45 afrikai országban. Kínai vállalatok 13 millió előfizető számára biztosítottak televíziós szolgáltatást, Peking közreműködésével pedig több mint 130 egészségügyi intézmény, 45 sportlétesítmény és több mint 170 iskola épült. A FOCAC 2024-es csúcstalálkozóján további 60 ezer szakképzési lehetőséget és új Lu Ban-műhelyeket jelentettek be. 2018-ban 81 600 afrikai diák tanult Kínában, ami az ország összes külföldi hallgatójának 16,6 százalékát jelentette. Ennél későbbi hivatalos adatokat nem tettek közzé.

Ezek a beruházások a kínai befolyás kedvezőbb megítélésében is tükröződnek: a felmérés résztvevőinek 62 százaléka pozitívan, 17 százaléka negatívan értékelte Kína szerepét. A kedvező megítélés azonban nem feltétlenül jelenti a kínai fejlődési modell követésének szándékát. A válaszadók 33 százaléka az amerikai, 22 százaléka a kínai fejlődési utat részesítette előnyben. A fiatalok körében az angolt 69 százalék tartotta a legfontosabb idegen nyelvnek, míg a kínait mindössze 3 százalék. Az akadémiai közegben a Konfuciusz Intézeteket is bírálják, különösen az akadémiai szabadság esetleges korlátozásának kockázata miatt. Kínát sokan fontos partnernek tekintik, de ez nem jelenti azt, hogy feltétlenül követendő példának is tartják.

Összességében Oroszország az antikolonialista narratívákra és a gyorsan terjedő digitális tartalmakra épít. Ezek rövid idő alatt látványos eredményeket hozhatnak, különösen azokban az országokban, ahol a politikai átalakulások és a katonai jelenlét is erősíti az orosz pozíciókat. Kína ezzel szemben tartós intézményi hátteret alakít ki ösztöndíjakkal, oktatási központokkal, kórházakkal és médiainfrastruktúrával. Ez szélesebb körű támogatottságot eredményez, de nem feltétlenül vált ki ugyanolyan érzelmi azonosulást. Az Orosz Házak hálózatának bővítése, az afrikai hallgatók számának növekedése és az orosz nyelv oktatásának terjedése arra utal, hogy Moszkva a meglévő érzelmi és politikai tőkét hosszú távon működő intézményrendszerré igyekszik alakítani.

Oroszország és Kína Afrikában: hol találkoznak az érdekek, és hol kezdődik a versengés?

Moszkva és Peking jelenlegi együttműködése különösen éles kontrasztban áll az 1960-as és 1970-es évek rivalizálásával, amikor Angolában és Dél-Rhodesiában egymással szemben álló erőket támogattak. Ma mindkét fél a közös afrikai fellépés összehangolásának szándékát hangoztatja, kiáll az „afrikai problémák afrikai megoldásának” elve mellett, és együttműködik a BRICS keretében. Ezek a nyilatkozatok azonban egyelőre nem jelentenek összehangolt stratégiát.

Az ENSZ Biztonsági Tanácsában tanúsított magatartás jól mutatja az együttműködés korlátait. Oroszország és Kína gyakran tartózkodik a Közép-afrikai Köztársaságra, Szudánra, Dél-Szudánra és Líbiára vonatkozó szankciós rendszerek meghosszabbításáról szóló szavazásokon, Peking azonban nem támogatja Moszkva vétóit. 2023 augusztusában például Oroszország megakadályozta a Mali elleni szankciók meghosszabbítását, Kína viszont tartózkodott. 2024 novemberében Moszkva vétót emelt egy Szudánról szóló határozattervezet ellen, Peking ugyanakkor megszavazta azt. A két ország tehát osztozhat az óvatosságban, de Moszkva legkonfrontatívabb lépéseit már nem feltétlenül támogatja.

A versengés leginkább a fegyverpiacon érzékelhető: az elmúlt tíz évben Kína kiszorította Oroszországot a Szaharától délre fekvő afrikai országok vezető fegyverszállítói közül. A természeti erőforrások kiaknázása körül is vannak súrlódások. Nigerben a kínai CNPC ellenőrzi a legfontosabb olajipari projekteket, a katonai vezetés azonban 2025-ben felszólította a kínai vállalatokat a bérek emelésére, a helyi alvállalkozók előnyben részesítésére és arra, hogy vezető pozíciókat nigériek töltsenek be. A Közép-afrikai Köztársaságban pedig kilenc kínai állampolgár 2023-as, simbolói bányánál bekövetkezett halála után a Wagnerhez köthető szervezeteket is vádak érték, bár ezeket bizonyítékokkal nem támasztották alá. Moszkva és Peking között nem alakult ki közvetlen konfliktus: az afrikai kormányok mindkét nagyhatalommal fenntartott kapcsolataikat saját pozíciójuk erősítésére használják.

Az orosz–kínai kapcsolatok természetére vonatkozó kérdésre nincs egyértelmű válasz. Afrikában nem tekinthetők szövetségeseknek: nincs olyan intézményes mechanizmus, amely összehangolná politikájukat, Peking pedig távolságot tart Moszkva leginkább konfrontatív ENSZ-beli lépéseitől. Korlátozott partnerség ugyanakkor létezik, amely a szuverenitás tiszteletben tartására, az egyoldalú szankciók elutasítására és az „afrikai problémák afrikai megoldásának” elvére épül. Eszközeik bizonyos esetekben kiegészíthetik egymást: az orosz biztonsági jelenlét hozzájárulhat a politikai rendszerek fennmaradásához, miközben a kínai tőke biztosíthatja a gazdasági hátteret. A fegyverpiacon és a kitermelőiparban azonban már közvetlenül versenyeznek egymással.

A Delphi-jelentés fő állítása, amely Oroszországot „romboló”, Kínát pedig „építő” szereplőként mutatja be, nem tükrözi a helyzet teljes összetettségét. Az orosz katonai jelenlét egyes esetekben megteremtheti azt a minimális biztonságot, amelyre többek között a kínai beruházásoknak is szükségük van. A kínai tőke pedig erősítheti azoknak az államoknak a gazdaságát, amelyek Moszkvával is együttműködnek. Oroszországnak érdeke, hogy intézményesítse az együttműködés számára előnyös formáit, de közben el kell kerülnie, hogy gazdasági megtérülés nélkül pusztán biztonsági szolgáltatóvá váljon. Az atomenergia, a gabonakereskedelem és az oktatás területén szerzett tapasztalatok azt mutatják, hogy a tartós jelenlét a katonai partnerek szűk körén túl is lehetséges. A 2026. október 28–29-én Moszkvában megrendezendő Oroszország–Afrika csúcstalálkozó próbatétel lesz annak megítélésében, sikerül-e Moszkvának a biztonságpolitikáról a fejlesztésre helyeznie a hangsúlyt. Végső soron sok múlik magukon az afrikai államokon is, amelyek megtanulták saját érdekeik szolgálatába állítani külső partnereik versengését.