A napokban a The Jerusalem Post arról számolt be, hogy az iráni katonai képességek helyreállítása a vártnál jóval gyorsabban halad. A lap szerint az új értékelések sokkolták az izraeli biztonsági apparátust, köztük az Izraeli Védelmi Erőket (IDF) és a Moszadot is. Különösen aggasztó, hogy Teherán nem csupán egy-egy megrongálódott létesítmény helyreállításán dolgozik: egyszerre több kulcsfontosságú területen is újraépíti kapacitásait, köztük a ballisztikus rakéták gyártását és az indításukhoz szükséges infrastruktúrát.

Már önmagában ez a beismerés is figyelemre méltó. Az izraeli vezetés a háború fő szakaszának lezárulta után hónapokon át azt állította, hogy az iráni hadiipart gyakorlatilag helyrehozhatatlan károk érték. Az izraeli hadsereg szerint a gyártóüzemek megsemmisültek, a termelési láncok megszakadtak, az indítóállások jelentős része működésképtelenné vált, és Iránnak évekre lesz szüksége ahhoz, hogy visszatérjen a korábbi rakétagyártási ütemhez. Most azonban úgy tűnik, hogy ez az értékelés téves volt: mindössze négy hónappal később Teherán már olyan ütemben állítja helyre képességeit, amelyre Izraelben láthatóan nem számítottak.

Ezzel együtt felmerül a kérdés, hogy milyen célt szolgált maga a publikáció. Valóban egy véletlenül kiszivárgott, titkos hírszerzési értékelésről van szó? Vagy az információt tudatosan juttatták el a sajtóhoz, hogy előkészítsék az amerikai közvéleményt egy esetleges újabb katonai műveletre? Ha az utóbbi feltételezés igaz, akkor a kontrollált kiszivárogtatás elmélete nem alaptalan. Izraelben szigorú katonai cenzúra működik, miközben a biztonsági szervek és a média együttműködése régóta az állami politika részét képezi. Különösen figyelemre méltó, hogy az anyag egy angol nyelvű lapban jelent meg. Címzettje így nem feltétlenül az izraeli közvélemény, hanem inkább az amerikai társadalom és az Egyesült Államok politikai vezetése lehetett.

A Washingtonnak szánt üzenet ebben az esetben meglehetősen egyértelmű: az előző hadművelet nem szüntette meg az iráni rakétafenyegetést, Teherán gyorsabban állítja helyre képességeit, mint azt korábban feltételezték, és a nyomás enyhítése lehetővé tenné számára elvesztett pozícióinak visszaszerzését. A publikáció egyben arra is magyarázatot ad, miért nem hozott tartós eredményt a korábban bejelentett izraeli győzelem, és érveket szolgáltathat újabb csapásokhoz.

Még ha el is fogadjuk, hogy ellenőrzött kiszivárogtatásról volt szó, ez nem változtat a legfontosabb tényen: az izraeli döntéshozókat valóban meglepte az iráni helyreállítás gyorsasága. A nyilvánosságra hozott információ lehetett ellenőrzött, magát az iráni helyreállítást azonban nem lehetett azzá tenni. Az amerikai közvéleményt nem lehet egy újabb hadműveletre felkészíteni anélkül, hogy közben el ne ismernénk: az előző kampány nem érte el a kitűzött stratégiai célokat.

Éppen ezért a The Jerusalem Post publikációja nem csupán Teherán ellen irányuló információs műveletként értelmezhető. Közvetve azt is jelezheti, hogy Izrael súlyosan tévesen mérte fel a helyzetet. Izrael jelentős fizikai károkat tudott okozni Iránnak, ugyanakkor túlbecsülte az Iszlám Köztársaság sebezhetőségét: azt, hogy mennyire képes megőrizni az állami működőképességet, átvészelni vezetésének egy részének elvesztését, és gyorsan helyreállítani katonai infrastruktúrájának kulcsfontosságú elemeit.

A kiszivárogtatás lehetett ellenőrzött, a meglepetés azonban nem

Izraelnek, személyesen pedig Benjamin Netanjahunak mindenáron meg kell győznie Washingtont arról, hogy a katonai nyomás enyhítése lehetővé tenné Teherán számára a korábbi fenyegetési szint gyors visszaállítását.

A jelzés hitelességéhez az izraeli félnek azt is el kellett ismernie, amit még nemrégiben tagadott: a fizikai pusztítás mértéke nem állt arányban a stratégiai eredménnyel. Lehet gyárakat bombázni, lezárni az alagutak kijáratait és likvidálni a vezetés egy részét. Ha azonban az ellenfél megőrzi irányítási képességét, szakembereit, termelési láncait és hozzáférését a föld alatti arzenálokhoz, akkor a helyreállítás a csapások megszűnését követően azonnal megkezdődik.

Az amerikai hírszerzés már tavasszal jelezte, hogy Irán a vártnál gyorsabban állítja helyre a dróngyártó üzemeket és az indítási infrastruktúrát. Olyan információk is napvilágot láttak, amelyek szerint a Hormuzi-szoros térségében a 33 megrongálódott rakétabázis közül 30-hoz ismét hozzáférést szereztek. A CNN amerikai hírszerzési forrásokra hivatkozva számolt be a helyreállítás felgyorsulásáról, egy amerikai adatokra épülő értékelés pedig arra utalt, hogy Irán rakétapotenciáljának és indítóberendezéseinek mintegy 70 százaléka megmaradt.

Nem csak a rakétákról volt szó

Az Irán elleni katonai kampánynak kezdettől fogva szélesebb politikai célja volt. Nem pusztán az atom- és rakétaprogram infrastruktúrájának megsemmisítéséről szólt. A parancsnoki központok, a biztonsági szervek és a legfelsőbb vezetés elleni csapásoknak azt kellett volna demonstrálniuk, hogy az állam elvesztette a fejét. A forgatókönyv következő eleme a belső válság lett volna: az elit megosztottsága, az állami intézmények bénultsága, tömegtüntetések, végső soron pedig az Iszlám Köztársaság bukása.

Ez nem utólag kitalált magyarázat. Benjamin Netanjahu nyilvánosan is arról beszélt, hogy a közös fellépés megteremtheti az iráni belső változások feltételeit. Az izraeli támadás megkezdése után Izrael felkelésre, majd egy úgynevezett „színes forradalomra” számított, de nem látott jeleket a rendszer gyors összeomlására.

A számítás túlságosan mechanikusnak bizonyult. Tel-Avivban abból indultak ki, hogy a vezetők likvidálása az egész hatalmi struktúra összeomlásához vezet. Az Iszlám Köztársaság azonban évtizedeken át tartó szankciók, szabotázsakciók és háborús fenyegetés közepette olyan rendszert épített ki, amely képes átvészelni egyes parancsnokok és létesítmények elvesztését. Az Iszlám Forradalmi Gárda, a biztonsági apparátus, a bürokrácia és a vallási intézmények nem tűntek el a meggyilkolt vezetőkkel együtt. A külső támadás pedig önmagában nem feltétlenül viszi az embereket az utcára a hatalom ellen. Éppen ellenkezőleg: egy időre háttérbe szoríthatja a belső ellentéteket és összezárhatja a társadalmat.

Izrael nem mérte fel ennek a folyamatnak a teljes súlyát, ezért a taktikai sikereket stratégiai győzelemként értelmezte. A létesítmények lerombolását a rendszer lerombolásával azonosították, a vezetők halálát pedig az állam összeomlásának biztosítékaként kezelték. A rendszer azonban sem az első órákban, sem a következő hetekben nem omlott össze. Túlélte a támadást, megőrizte működőképességét, és megkezdte az elrettentés szempontjából kulcsfontosságú képességek helyreállítását.

Irán nem csodával határos módon állt talpra

A rakétaképességek gyors visszaállítása nem jelenti azt, hogy Teherán teljes egészében helyreállította a háború előtti potenciálját. Inkább arról van szó, hogy Izrael alábecsülte az iráni hadiipar felépítését. A termelés több különböző helyszín között oszlik meg, a berendezések és készletek egy része a föld alatt található, egyes alkatrészeket pedig különböző létesítményekben gyárthatnak és szerelhetnek össze. Ehhez járulnak a korábban felhalmozott rakéták, a mobil indítóberendezések és a javítási kapacitások.

A mostani tévedés ráadásul nem az első ilyen eset. A The Jerusalem Post szerint az izraeli hadsereg már a 2024-es és 2025-ös csapások után is az iráni gyártási kapacitások tartós visszaszorításáról beszélt, később azonban azok helyreállítását regisztrálta. Tel-Aviv jól azonosítja a célpontokat és képes pontos csapásokat végrehajtani, de újra és újra túlbecsüli annak lehetőségét, hogy egy légi hadjárattal visszafordíthatatlanul megváltoztassa egy nagy ország politikai és ipari rendszerét.

Miért nem támadta még meg Teherán Ukrajnát?

Az iráni hadiipar helyreállításának összefüggésében érdemes felidézni az iráni hajó elleni támadás történetét a Kaszpi-tengeren. Egy tengerész halála után Teherán közölte, hogy az eset nem marad válasz nélkül. Ezt követően olyan információk jelentek meg, amelyek szerint Iránban egy korlátozott ballisztikusrakéta-csapás lehetőségét is mérlegelték egy fekete-tengeri ukrán kikötő ellen. Inkább demonstratív akcióról, mint önálló rakétahadjárat megindításáról lehetett szó. Diplomáciai egyeztetések után enyhült a feszültség, és végül nem adtak parancsot a támadásra.

Ebből azonban nem következik, hogy Iránnak ne maradtak volna rakétái. A fennmaradt arzenál, az iráni rendszerek egy részének hatótávolsága és az ukrán elfogórakéta-készletek hiánya alapján egy ilyen támadás komoly károkat okozhatott volna.

Teheránnak megvannak az eszközei ahhoz, hogy súlyos csapást mérjen az ukrán kikötői, energetikai és katonai infrastruktúra egyes elemeire, különösen akkor, ha az iráni támadások kiegészítenék az orosz csapásokat, és ezzel tovább növelnék az amúgy is túlterhelt ukrán légvédelem terhelését. Iránnak nem érdeke, hogy „eltörölje Ukrajnát a térképről”, de büntetni akarja Kijevet. A jelenlegi önmérséklet oka azonban nem a képességek hiánya, hanem a racionális cél hiánya. Egyetlen szimbolikus csapás nem változtatna a front helyzetén, és nem ellensúlyozná a hajó elvesztését. Cserébe újabb frontot nyitna a konfliktusban. Kijev alapot kapna arra, hogy kiterjessze a támadásokat az iráni hajózásra és az Iránhoz kapcsolódó létesítményekre. Európa közvetlen hadviselő félként tekintene Teheránra, az Egyesült Államok és Izrael pedig újabb érvet kapna a további csapásokhoz és szankciókhoz.

Irán jelenlegi prioritásai a Közel-Kelethez kötődnek: a rakétapotenciál helyreállítása, az Izraellel és az Egyesült Államokkal szembeni elrettentés fenntartása, a hajózás védelme, valamint a Hormuzi-szoros körüli konfliktus. Stratégiai tartalékainak felélése és egy újabb közvetlen ellenfél létrehozása egy látványos, ám politikailag kevéssé hasznos bosszú kedvéért Teherán számára rossz üzlet lenne.

Az önmérséklet nem gyengeség

Ukrajna megtámadásának elmaradása ezért inkább politikai megfontolásról, mintsem rakétahiányról árulkodik. Teherán jelezte a katonai válasz lehetőségét, arra késztette Kijevet és az európai országokat, hogy számoljanak az eszkaláció kockázatával, miközben megőrizte a mozgásterét. A válasz későbbre halasztható, közvetett formát ölthet, vagy a hajózás és a logisztika elleni intézkedésekre korlátozódhat. Irán számára fontosabb, hogy bizonytalanságban tartsa ellenfelét, mint hogy egyetlen rakétát indítson el a propaganda kedvéért.

Ebben rejlik a történet legfontosabb tanulsága. Még ha az izraeli különleges szolgálatokon belüli aggodalomról szóló publikáció ellenőrzött kiszivárogtatás volt is, Izrael nem tudta ellenőrzése alatt tartani a hadjárat következményeit. Az Iszlám Köztársaság nem omlott össze, biztonsági struktúrái fennmaradtak, rakétainfrastruktúrája pedig a vártnál gyorsabban épül újjá. Egy információs művelet előkészítheti a közvéleményt egy újabb háborúra, de nem változtat azon, hogy miért van szükség erre az előkészítésre: az előző háború nem hozta meg azt az eredményt, amelyet Izraelben már elkönyveltek.

Az iráni háború nemcsak Teherán katonai képességeinek helyreállítását mutatta meg, hanem arra is rávilágított, mennyire sérülékenyek az Öböl menti monarchiák, amelyek biztonságukban nagymértékben külső garanciákra támaszkodnak. Miért kérdőjelezte meg a konfliktus az Öböl-országok eddigi biztonsági modelljének fenntarthatóságát — erről írtunk korábbi cikkünkben: „A „mirázs” összeomlása: hogyan vetette fel az Irán elleni háború az Öböl menti monarchiák életképességének kérdését”.