Egy tábla, különböző játszmák: az új tárgyalási forduló sem hozza közelebb a gyors békét

Washington ismét az orosz–ukrán tárgyalásokhoz való visszatérés lehetőségéről beszél. Marco Rubio augusztus első napján tett kijelentése, miszerint az Egyesült Államok kész újra diplomáciai erőfeszítéseket tenni, szinte közvetlenül Donald Trump és Volodimir Zelenszkij találkozója után hangzott el. A washingtoni beszámolók szerint az amerikai elnök arról próbálta meggyőzni az ukrán vezetőt, hogy véget kell vetni a háborúnak. Ezt követően Trump Moszkva számára már jól ismert megbízottai, Steve Witkoff és Jared Kushner Kijevbe indulnak. Ha a körülmények úgy alakulnak, útjuk akár az orosz fővárosban is folytatódhat.

Más helyzetben ez a fejleménysor egy új béketárgyalási forduló egyértelmű előjelének tűnhetne. Most azonban inkább a háború újabb diplomáciai szünetére emlékeztet. A felek ugyan a tárgyalások szükségességéről beszélnek, közben azonban mindegyikük arra törekszik, hogy erősebb pozícióból ülhessen le az asztalhoz.

A mostani szakasz ezért még nem a tárgyalások tényleges újraindulása. Sokkal inkább diplomáciai mérlegkészítés: ki mit veszített, ki mit nyert, és ki mennyit hajlandó engedni egy olyan helyzetben, amikor valamennyi szereplő érzékeny veszteségeket szenvedett el. A felek nem pusztán a párbeszédre készülnek: már előre igyekeznek befolyásolni azt is, milyen feltételek mellett és milyen áron zajlik majd maga a tárgyalás.

Kinek jár gyorsabban az órája?

A mostani patthelyzetet nem csupán a felek hivatalos feltételeinek összeegyeztethetetlensége tartja fenn. Legalább ilyen fontos, hogy alapvetően másként ítélik meg az idő szerepét és azt, hogy mikor kezdhet az idő múlása ellenük fordulni.

Moszkva abból indul ki, hogy a konfliktus elhúzódása tovább rontja Ukrajna helyzetét. Folyamatosan szűkülnek a rendelkezésre álló emberi erőforrások, nő a lerombolt infrastruktúra helyreállításának költsége, egyre nagyobb a társadalmi fáradtság, miközben a nyugati támogatások egyre inkább termelési korlátokba és más irányokkal folytatott versenybe ütköznek. Oroszország ezért a katonai nyomás fenntartására épít: az energetikai infrastruktúra, a hadiipar, a közlekedési csomópontok és a kikötők elleni támadásokra. Az ukrán gazdaság teljes megsemmisítése legalábbis egyelőre nem reális cél. Az viszont elérhető, hogy fenntartása a Nyugat számára egyre költségesebb és hosszabb távon nehezen finanszírozható vállalkozássá váljon.

Ez a logika különösen jól kirajzolódik a Fekete-tengeren. Az Odessza, Csornomorszk, a kikötői infrastruktúra és a hajók elleni támadások évi mintegy 20 milliárd dollárnyi exportbevételtől fosztják meg Kijevet — ezt az összeget Ukrajna aligha mulasztja majd el szövetségeseitől kérni. Ennél is fontosabb azonban, hogy az ilyen támadások növelik a biztosítási költségeket, és arra kényszerítik a hajótulajdonosokat, hogy újraértékeljék az útvonalak biztonságát. Bár formális tengeri blokádról egyelőre nincs szó, a kockázat olyan magasra nőtt, hogy a piac bizonyos értelemben saját maga kezdi korlátozni a hajózást.

Kijev másként számol. Az orosz olajfinomítók, logisztikai létesítmények és katonai objektumok ellen végrehajtott nagy hatótávolságú csapások azt hivatottak jelezni, hogy a háború folytatása Oroszország számára sem marad távoli, „tengerentúli hadművelet”. Az orosz hátországnak egyre közvetlenebbül kell érzékelnie a háború gazdasági és infrastrukturális árát, Moszkvának pedig azt, hogy az idő múlása önmagában nem garantálja pozíciójának javulását.

Ugyanez a Fekete-tengeren is jól látható. Az ukrán támadások Novorosszijszkban és Tamanyban olyan terminálokat tettek működésképtelenné, amelyek együttes éves kapacitása meghaladja a 20 millió tonna gabonát. Taman működése gyakorlatilag leállt, Novorosszijszk pedig korlátozta az ömlesztettáru-szállító hajók fogadását. Júliusban az orosz búzaexport 1,5 millió tonnára zuhant, ami 2017 óta a legalacsonyabb érték, és egyharmaddal maradt el az egy évvel korábbitól. Ha a támadások folytatódnak, ez a világ búzakereskedelmében akár 15 százalékos kiesést is okozhat.

Az európai országok ezzel szemben arra számítanak, hogy védelmi iparuk mozgósítása még csak most gyorsul fel. Minél tovább tart a konfliktus, annál több szerződést köthetnek meg, annál több gyártósort indíthatnak el, és annál szorosabban kapcsolódhat be az ukrán védelmi szektor a nyugati technológiai és ipari láncokba.

Az Egyesült Államok eközben egyszerre próbál több időtávval számolni: helyreállítani saját fegyverraktárait, biztosítani Ukrajna légvédelmi képességeit, és közben diplomáciai eredményt elérni. A Patriot elfogórakéták gyártása körül kialakult vita jól példázza ezt az ellentmondást. Donald Trump július elején nyilvánosan arról beszélt, hogy kész engedélyt adni Ukrajnának a rakéták gyártásához szükséges technológiára, a hónap végén azonban már arra utalt, hogy ezek a technológiák túl érzékenyek, és „nekünk is szükségünk van rájuk”. Ezzel párhuzamosan az RTX (Raytheon) több milliárd dolláros szerződést kötött Ukrajna GEM-T rakétákkal való ellátására, amelyben fontos szerepet kaphat egy új németországi gyártóüzem.

Így végül minden szereplő úgy gondolja, hogy az idő neki dolgozik. Amíg ez a meggyőződés fennmarad, a gyors béke minden fél számára úgy tűnhet, mint a jövőben megszerezhető előnyökről való idő előtti lemondás. Ebben a helyzetben azonban valaki biztosan téved.

Két mozgósítás

A jelenlegi szakasz valódi tartalma nem két hadsereg, sőt nem is két koalíció versenye, hanem két eltérő mozgósítási modell vetélkedése.

Az első az orosz modell. Ennek alapja az ország területi és erőforrásbeli adottságai, a saját nyersanyag- és ipari bázis, a védelmi ipar háborús körülményekhez való alkalmazkodása, a pilóta nélküli rendszerek fejlesztése, valamint az a képesség, hogy Oroszország hosszú időn keresztül fenn tudja tartani a katonai nyomást.

A jelentős erőforrások önmagukban azonban nem garantálják a sikert. Azokat technológiává, sorozatgyártássá és időben meghozott vezetői döntésekké kell alakítani. A tárgyalóasztalnál diplomaták ülnek, a háttérben azonban végső soron ipari rendszerek és döntéshozatali modellek mérik össze erejüket. Ha egy összetett döntés hónapokon át vándorol a különböző minisztériumok és hatóságok között, miközben a katonai igények és a sorozatgyártás közötti kapcsolatot bürokratikus akadályok szakítják meg, még a hatalmas erőforrások is veszítenek politikai súlyukból.

A második modell a nyugati. Ez jóval decentralizáltabb, ezért egyszerre ellenállóbb és nehézkesebb. A NATO-nak nincs olyan egységes védelmiipari központja, amely egyik pillanatról a másikra át tudná csoportosítani a rendelkezésre álló kapacitásokat. Több tucat kormány, egymással versengő vállalatok, hosszadalmas beszerzési eljárások és a kulcsfontosságú alkatrészek korlátozott számú gyártójától való függés alakítja a rendszert.

A politikai ígéretek gyakran gyorsabban megszületnek, mint ahogy a rakéták legördülnek a gyártósorokról. A pénzügyi forrásokat parlamenti döntéssel lehet biztosítani, mérnököket azonban ugyanilyen gyorsan nem lehet kiképezni, és egy összetett légvédelmi rendszer többéves szállítási idejét sem lehet egyetlen határozattal lerövidíteni.

Veszélyes lenne azonban ebből arra következtetni, hogy a Nyugat nem alakítja át saját képességeit. A NATO országai az ankarai júliusi csúcstalálkozón több mint 50 milliárd dollár értékű új beszerzéseket, a közös gyártás bővítését, valamint nagy hatótávolságú precíziós fegyverekbe, légvédelembe és pilóta nélküli rendszerekbe irányuló beruházásokat jelentettek be. Az európai szövetségesek és Kanada vállalták, hogy 2026-ban 70 milliárd euró értékű katonai támogatást nyújtanak Ukrajnának, és 2027-ben sem csökkentik ezt a szintet.

Ezzel párhuzamosan a Lockheed Martin azt ígérte, hogy hét év alatt évi 600-ról 2000 darabra növeli a PAC-3 MSE elfogórakéták gyártási kapacitását. Hogy sikerül-e tartani a határidőt, nyitott kérdés. Az irány azonban egyértelmű: a Nyugat a meglévő készletek felélésétől egy új védelmiipari bázis kiépítése felé mozdul el.

Ezzel kialakul a két mozgósítás versenye. Oroszország arra számít, hogy még azelőtt képes lesz elegendő veszteséget okozni Ukrajnának és támogatóinak, hogy a nyugati, célzott beruházások tömegtermeléssé állnának össze. A Nyugat ezzel szemben arra törekszik, hogy fenntartsa Ukrajna ellenálló képességét — sőt, magát Ukrajnát is — addig, amíg az új üzemek és a hosszú távú szerződések át nem rendezik az erőforrások egyensúlyát.

Ez a verseny az egyik legfontosabb magyarázata annak, miért olyan nehéz jelenleg elérni a békét. Mindkét oldal továbbra is úgy gondolja, hogy saját mozgósítási modellje nagyobb eredményt hozhat, mint a tárgyalóasztalnál tett engedmények.

Mindkét modellnek megvannak azonban a maga gyenge pontjai. Oroszország számára az egyik legnagyobb kockázat a gazdasági és irányítási rendszer túlterhelése, a technológiai korlátok, valamint a túlzott központosítás. A Nyugat esetében a lassú döntéshozatal, a magas gyártási költségek, a szakemberhiány és a nemzeti érdekek közötti eltérések jelentenek problémát.

Nem egy tökéletesen működő gépezet és egy kaotikus ellenfél összecsapását látjuk, hanem két tökéletlen rendszer állóképességi versenyét. Végül nem feltétlenül az kerül előnybe, akinek papíron több erőforrás áll rendelkezésére, hanem az, aki gyorsabban ismeri fel és hatékonyabban orvosolja saját gyengeségeit.

Vörös vonalak egy mozgó térképen

A két mozgósítás versenyét fokozatosan növekvő kockázatvállalás kíséri. Az orosz „vörös vonalak” ismételt kijelölése, amelyet nem minden esetben követett egyértelmű és arányos válasz, mára szinte anekdotává vált. Mindez azt a benyomást kelthette a nyugati fővárosokban, hogy a még elfogadhatónak tekintett határok szinte korlátlanul tovább tolhatók.

Itt lép működésbe a hozzászokás mechanizmusa. Egy új fegyverkategória megjelenése, a csapások hatótávolságának növelése, külföldi szakemberek részvétele, külső célkijelölés vagy a hátországban található objektumok elleni támadások — külön-külön egyik lépés sem feltétlenül tűnik elegendőnek egy nagyobb válaszlépéshez. Együttes hatásuk azonban fokozatosan megváltoztatja magának a háborúnak a természetét. Ami tegnap még rendkívüli eszkalációnak számított, az ma már a konfliktus mindennapi részévé válik, holnap pedig kiindulópontként szolgálhat egy újabb lépéshez.

Ez a folyamat különösen veszélyes a NATO határainál. A júliusban felerősödő, ukrán kikötők elleni orosz támadások idején Románia először kezdte lelőni azokat a drónokat, amelyek megsértették légterét. Bukarest ezzel egy időben elfogadhatatlannak nevezte az ilyen incidenseket, kiutasított egy orosz diplomatát, és igyekezett elkerülni, hogy saját területének védelme a konfliktusba való közvetlen belépésként értelmezhető legyen.

Ez jól mutatja, milyen helyzetben vannak jelenleg a NATO keleti szárnyának államai. Nem törekednek nyílt háborúra Oroszországgal, ugyanakkor egyre szorosabban kapcsolódnak az ukrajnai háború katonai infrastruktúrájához: védelmiipari kapacitásokat telepítenek, biztosítják a tranzitot, fejlesztik légvédelmüket, és felkészülnek arra is, hogy a határaik közvetlen közelében végrehajtott csapások következményeit kezelniük kell.

Ördögi kör alakul ki. Oroszország szemszögéből a nyugati infrastruktúra bővítése Ukrajna és a NATO keleti szárnyának fokozatos katonai megerősítését igazolja. Lengyelország, Románia és a balti államok számára viszont éppen az orosz támadások erősítik meg a további fegyverkezés szükségességét. Mindkét fél kényszerű válaszként értékeli saját lépéseit, és egyúttal a másik fél agresszív szándékainak bizonyítékát látja bennük.

Ugyanazon a táblán játszanak, de más szabályok szerint, és eltérően ítélik meg az egyes lépések árát.

Ennek következtében egyre komolyabban kerül napirendre az „utolsó érv” kérdése: az atomfegyver alkalmazásának lehetősége. A nukleáris fegyverek elrettentő erejének paradoxona éppen abban rejlik, hogy csak akkor képesek visszatartani a feleket, ha mindegyikük elhiszi: a másik fél adott esetben valóban kész lehet a bevetésükre. A doktrinális dokumentumok nem tudnak minden lehetséges helyzetet előre meghatározni, a nyilvános fenyegetések pedig egyszerre szolgálhatnak figyelmeztetésként, nyomásgyakorlásként és blöffként.

Darabonkénti béke

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a tárgyalások értelmetlenek lennének. Éppen ellenkezőleg: minél kisebb az esély egy gyors politikai megállapodásra, annál fontosabb olyan mechanizmusok kialakítása, amelyek megakadályozhatják, hogy a konfliktus visszafordíthatatlanul kiszélesedjen.

Egy átfogó békemegállapodás ma túl sok, egymással szorosan összefüggő kérdésre vár választ: a területek jövőjére, Ukrajna státuszára, külföldi katonai jelenlétre, a biztonsági garanciákra, a szankciókra, az újjáépítésre és Oroszország helyére az európai biztonsági rendszerben. A felek ezeket a kérdéseket egymástól elválaszthatatlannak tekintik. Egyetlen területen tett engedmény az összes többi kérdésben is megváltoztathatja az erőviszonyokat.

A nagy megállapodás és a kontrollálatlan eszkaláció között ugyanakkor marad tér a részmegállapodások számára. Erre már vannak példák — törékenyek és átmenetiek, de működőképesek. A gabonamegállapodás, a hadifogolycserék és a humanitárius folyosók nem rendezték a háború kimenetelét, de bizonyos korlátok között tartották a konfliktust.

A kérdés most az, hogy az új tárgyalási forduló képes lehet-e legalább ezt a korlátozott együttműködési szintet megismételni anélkül, hogy a folyamat a felek álláspontjainak végtelen ismételgetésébe és rögzítésébe fulladna.

Witkoff és Kushner még többször is megjelenhet Moszkvában. Rubio találkozhat Lavrovval, Trump pedig újabb békeformulát jelenthet be. A kommunikációs csatornák továbbra is működnek — és ez önmagában sem kevés. A nukleáris eszkaláció továbbra is olyan forgatókönyv, amellyel számolni kell, de amelynek nem szabad bekövetkeznie.

Eközben ugyanazon a táblán továbbra is különböző játszmák zajlanak. A legnagyobb veszély azonban nem feltétlenül az, hogy a szereplők nem tudtak közös szabályokat kialakítani. Hanem az, hogy miközben megpróbálják elérni, hogy a másik fél ismerje el először a vereségét, egy nap arra ébrednek: már nincs többé tábla, amelyen folytatni lehetne a játszmát.