Zárva maradt az út az F–35-ökhöz: Trump ígéretei sem hozták vissza Törökországot a programba

Július elején Donald Trump ismét okot adott Recep Tayyip Erdoğan török elnöknek az optimizmusra. A NATO-csúcson az amerikai elnök kijelentette, hogy Washington feloldhatja a Törökországgal szembeni szankciókat, és újra megvizsgálhatják az F–35-ös vadászgépek eladásának kérdését. A kijelentés szinte kész politikai döntésként hangzott. Két héttel később azonban az amerikai külügyminisztérium arról tájékoztatta a Kongresszust, hogy Ankara továbbra sem teljesítette az amerikai jogszabályok által előírt feltételeket a programba való visszatéréshez.

Trump személyes diplomáciája így szembesült az amerikai politikai rendszer korlátaival. Az elnök kifejezheti támogatását Erdoğan irányába, de önmagában az ő jóváhagyása nem elegendő. Amíg Törökország birtokában vannak az orosz Sz–400-as légvédelmi rendszerek, Washington nem dönthet egyszerűen úgy, hogy megnyitja a hangárokat és átadja a gépeket.

Az Sz–400 nem csupán ürügy

Az orosz rendszerek megvásárlását gyakran olyan kényelmes indokként említik, amely mögött mélyebb politikai ellentétek húzódnak meg. Ebben van igazság. Ugyanakkor hiba lenne az Sz–400 körüli problémát pusztán formai akadályként kezelni.

Washingtonban attól tartanak, hogy a török Sz–400-as rendszerek alkalmasak lehetnek az F–35-ösök repülési jellemzőinek tanulmányozására, illetve olyan adatok gyűjtésére, amelyek segítségével Oroszország hatékonyabban észlelhetné az amerikai gyártmányú repülőgépeket.

Törökország visszatérése a programba a korábbi feltételek teljesítése nélkül veszélyes precedenst teremtene: egy szövetséges figyelmen kívül hagyhatná Washington figyelmeztetéseit, megvásárolhatna egy orosz fegyverrendszert, néhány évig kivárhatna, majd egy új amerikai elnökkel folytatott tárgyalások révén megpróbálhatná eltöröltetni a következményeket.

Egy ilyen forgatókönyv az amerikai szankciós politika és a katonai technológiák exportellenőrzési rendszerének hitelességét is gyengítené. Ezért az F–35 eladásával szembeni ellenállás nemcsak a kormányzati tisztviselők részéről jelentkezik, hanem a Kongresszusban is, ahol figyelemre méltó módon mindkét nagy párt képviselői között vannak ellenzői a lépésnek.

Ráadásul a korlátozásokat törvényi szinten is rögzítették. Mielőtt Törökország ismét bekapcsolódhatna az F–35-programba, az amerikai kormányzatnak igazolnia kell, hogy az Sz–400-rendszerekkel kapcsolatos probléma valóban megszűnt.

Trump tehát ismét egy számára jól ismert helyzetben találta magát: a politikai ígéret megszületett, de annak végrehajtási lehetőségei nem kizárólag a Fehér Ház kezében vannak.

A görög tényező

A kérdésnek azonban van egy szélesebb regionális dimenziója is. Görögország befejezte 24 darab, F3R szabványú Rafale vadászgép átvételét, modernizálja F–16-os flottájának egy részét, és készül az F–35-ösök rendszerbe állítására. A török légierő ugyan jóval nagyobb, de gépparkjának jelentős része több évtizeddel ezelőtti fejlesztésekre épül, ezért folyamatos korszerűsítésre szorul.

Washington számára nem elsősorban Athén támogatása a cél, hanem a két NATO-tagállam közötti ellenőrzött egyensúly fenntartása. Törökország és Görögország ugyanazon szövetségi rendszer tagjai, ennek ellenére továbbra is viták vannak közöttük a légterek, a tengeri övezetek, a kontinentális talapzat és Ciprus kérdésében. Ha az egyik fél hirtelen jelentős katonai előnyre tenne szert, az szinte elkerülhetetlenül újabb fegyverbeszerzésekhez vezetne a másik oldalon, és felgyorsítaná a fegyverkezési versenyt a Földközi-tenger keleti térségében.

Ezért a görög tényezőt nem lehet hivatalos indokként kezelni az F–35-program blokkolása mögött, ugyanakkor teljesen figyelmen kívül sem hagyható. Az Egyesült Államoknak nem érdeke sem Athén katonai fölénye, sem pedig az, hogy Ankara olyan előnyre tegyen szert, amely arra ösztönözné Görögországot, hogy új biztonsági garanciákat és további fegyverrendszereket követeljen.

Ehhez kapcsolódik az izraeli tényező is. Washington hagyományosan figyelembe veszi Izrael minőségi katonai fölényének fenntartását a térségben. A török–izraeli kapcsolatok romlása mellett az F–35-ösök esetleges átadása Ankarának már nem csupán NATO-szempontból merül fel, hanem a teljes közel-keleti erőegyensúly részeként is. Izrael biztonsági aggályai ezért már bekerültek a Törökország programba való visszatéréséről szóló vitába.

A tartalékterv lett a fő forgatókönyv

Ankara legnagyobb problémája, hogy nem várhat korlátlan ideig az Egyesült Államokkal fennálló vita politikai rendezésére. Emiatt az F–35 alternatívái fokozatosan már nem egyszerű átmeneti megoldásként jelennek meg.

2025 őszén Törökország megállapodást írt alá Nagy-Britanniával 20 darab Eurofighter Typhoon vadászgép beszerzéséről. 2026 márciusában a felek külön megállapodást kötöttek a török pilóták és műszaki személyzet kiképzéséről. A szerződés nem jelenti azt, hogy Ankara lemondott volna az F–35 iránti érdeklődéséről, ugyanakkor átmeneti megoldást biztosít számára, és egyben erősíti kapcsolatait a NATO európai tagjaival.

A kérdés ezért már nem az, hogy Törökország megpróbálja-e felgyorsítani az Eurofighterek beszerzését. Erről a döntés megszületett. Ankara előtt most az a kérdés áll, hogy az európai vadászgép csupán átmeneti híd lesz-e az F–35 felé, vagy a következő évtizedekben a török légierő egyik meghatározó elemévé válik.

A másik pillér a saját fejlesztésű ötödik generációs török vadászgép, a KAAN. Erdoğan számára ez a program nemcsak katonai, hanem politikai és szimbolikus jelentőséggel is bír: azt kívánja bizonyítani, hogy Törökország képes csökkenteni függőségét a nyugati fegyverbeszállítóktól.

A prototípus első repülése és egy sorozatban gyártott, hosszú távon fenntartható rendszer létrehozása között azonban még jelentős távolság van. Még az évtized végére tervezett első szállítások sem oszlatják el a motorokkal, a költségekkel és a gyártási ütemmel kapcsolatos kérdéseket. A technológiai függetlenségről szóló nyilatkozatok ellenére a program jelenleg továbbra is kapcsolódik amerikai alkatrészekhez.

Továbbra is napirenden van az F–16-os flotta korszerűsítése is. Ez lehetővé teszi a jelenlegi képességek fenntartását, de nem oldja meg az alapvető politikai problémát: Törökország továbbra is olyan államok döntéseitől függ, amelyekkel párhuzamosan vitái vannak Szíria, a kurdkérdés, Oroszország, Izrael és a Földközi-tenger keleti térségének kérdéseiben.

Nem lesz Moszkva felé fordulás

Az F–35-programból való kizárás könnyen vezethet egy egyszerű következtetéshez: ha a Nyugat nem adja meg Törökországnak azt, amit Ankara szeretne, akkor az ország közelebb kerül Oroszországhoz. Az Sz–400-as története azonban éppen az ellenkezőjét mutatja. Az orosz rendszer beszerzése nem növelte Törökország mozgásterét, hanem egy költséges politikai zsákutcát hozott létre, amelyből Ankara már évek óta próbál kiutat találni.

Ezért nem érdemes arra számítani, hogy Törökország stratégiai fordulatot hajt végre Moszkva irányába. Ugyanakkor Ankarában tisztában vannak azzal, hogy Oroszországgal fenntartott működő kapcsolatok nélkül nehezebb lenne megvalósítani az eurázsiai térségre vonatkozó saját ambícióikat. Oroszország továbbra is fontos szereplő a Fekete-tenger térségében, a Dél-Kaukázusban, Közép-Ázsiában és a Közel-Keleten, ezért teljes kizárása a török külpolitikai gondolkodásból nem reális lehetőség.

Ankara továbbra is tárgyalni fog Moszkvával az energetika, a biztonságpolitika és egyes regionális válságok kérdéseiről. Ahol a két ország érdekei találkoznak, ott kompromisszumok születhetnek. Ahol viszont eltérnek, Törökország Oroszországgal szemben is felléphet anélkül, hogy ezt saját külpolitikájával ellentétesnek tekintené.

Ankara korlátozott lehetőségei Görögországgal vagy Izraellel szembeni versenyben szintén nem jelentik automatikusan azt, hogy engedékenyebb lesz a Fekete-tenger térségében. Éppen ellenkezőleg: a török vezetés várhatóan azt kívánja majd demonstrálni, hogy megőrizte önállóságát, és képes más eszközökkel ellensúlyozni az amerikai vadászgépek hiányát.

Az F–35-ösök hiánya minden valószínűség szerint nem egy új védelmi partner kiválasztása felé tereli Törökországot, hanem a további diverzifikáció irányába. Ez több együttműködést jelenthet Nagy-Britanniával és a kontinentális Európával, nagyobb beruházásokat a saját hadiiparba, valamint több alkalmi megállapodást különböző partnerekkel.

A végére az F–35 körüli vita már régen túllépett egyetlen repülőgép kérdésén. Törökország számára ez a stratégiai autonómia áráról szól. Az Egyesült Államok számára annak próbája, hogy lehet-e kivételt tenni egy fontos, ugyanakkor nehezen kezelhető szövetséges esetében. A régió egésze számára pedig emlékeztető arra, hogy az erőegyensúlyt nem a vezetők ígéretei határozzák meg, hanem a jogi keretek, a szövetségek és a függőségi viszonyok, amelyek sokkal lassabban változnak.