Amikor megjelenik egy külföldi hírszerzés: a beszervezés két módszere

A hírszerzésnek nem mindig kell mesterségesen létrehoznia egy sebezhető helyzetet. Néha elég kivárni, amíg valaki saját maga hozza létre azt. Máskor elegendő egy kicsit segíteni abban, hogy a gyenge pont felszínre kerüljön. Csak ritkán fordul elő, hogy egy ilyen helyzetet előre megterveznek és tudatosan alakítanak ki.

De mi történik akkor, amikor már azonosították ezt a sebezhetőséget? A hírszerzési gyakorlatban régóta két eltérő megközelítés létezik. Az egyik, viszonylag ritkábban alkalmazott módszer abból indul ki, hogy mivel lehet nyomást gyakorolni a kiszemelt személyre. A gyakoribb megközelítés viszont más kérdést tesz fel: milyen kielégítetlen szükségletei vannak az illetőnek, és miben lehetne neki segítséget nyújtani.

Az első esetben egy nyomásgyakorlási pontot keresnek: olyan titkot, gyengeséget vagy eltitkolt körülményt, amelyet később fel lehet használni az illetővel szemben. A második esetben azt próbálják megérteni, mi hiányzik neki, és mit nem képes saját maga megszerezni vagy megoldani.

A témában jártasak természetesen felidézhetik a különböző korszakokban kiadott utasítások jól ismert fordulatait, amelyekben a hazafias kötelesség és az úgynevezett morálpszichológiai tényező is fontos szerepet kapott. A hazafias lelkesedést azonban már a Szovjetunió késői időszakában is fenntartásokkal kezelték mint az együttműködés lehetséges motivációját. A morálpszichológiai tényezőt pedig a mai viszonyok között talán pontosabban és érthetőbben lehet a marketing nyelvén leírni.

Itt nyugodtan használhatunk egy marketingből kölcsönzött kifejezést: milyen „fájdalompontjai” vannak a kiszemelt személynek, amelyeket saját maga nem képes megoldani.

Ezek lehetnek egészen hétköznapi dolgok: pénz vagy egy megoldatlan egészségügyi probléma — például egy közeli hozzátartozó súlyos betegsége és a kezelés költségeinek előteremtése, akár Izraelben; vagy egy gyermek taníttatása egy rangos brit vagy amerikai egyetemen. De szó lehet jóval összetettebb kérdésekről is: a saját ambíciók beteljesületlenségének érzéséről, karrierkorlátokról, az elismerés iránti igényről, vagy például a korrupcióból származó pénzek legalizálásának szükségességéről.

Ebben a modellben már nem annyira az a cél, hogy rávegyék a kiszemelt személyt az együttműködésre. Inkább azt próbálják elérni, hogy a bizalmas együttműködés az ő szemében szinte az egyetlen lehetséges megoldásnak tűnjön saját szükséglete kielégítésére vagy az adott „fájdalompont” megszüntetésére.

Ahogy az életben sincsenek kizárólag fekete és fehér helyzetek, a hírszerzési munka során sem léteznek ezek a módszerek teljesen tiszta formában. Keresztezhetik egymást, kiegészíthetik egymást, sőt idővel egyik át is adhatja a helyét a másiknak. Ami kezdetben nyomásgyakorlási kísérletként indul, hosszú távú kapcsolattá válhat, amelyben már nemcsak a félelem, hanem a pénz, a kölcsönös érdek vagy a bizalom is szerepet kap. És fordítva: akihez kezdetben segítség ígéretével közelednek, később olyan helyzetbe kerülhet, amelyben a hírszerzés már egy korábban feltárt sebezhetőséget is fel tud használni.

Van azonban egy további fontos szempont. Egy feltárt gyenge pont önmagában még egyáltalán nem jelenti azt, hogy az illető kész az együttműködésre.

A kiszemelt személy eltitkolhat egy szerelmi viszonyt, lehetnek pénzügyi problémái, követhet el kisebb jogsértéseket, figyelmen kívül hagyhatja a szolgálati szabályokat és tiltásokat, vagy más olyan vétségeket követhet el, amelyek később kompromittáló anyag alapjául szolgálhatnak. Mindez azonban egyáltalán nem jelenti szükségszerűen azt, hogy kész lenne egy külföldi hírszerzésnek dolgozni. Sőt, a kompromittáló információkra akár zsarolás céljából sem lehet szükség.

Jelentőségük néha egészen más. Segíthetnek megmutatni, hogyan viselkedik valaki akkor, amikor személyes vágyai összeütközésbe kerülnek a szolgálati előírásokkal, az etikai normákkal és azokkal a szabályokkal, amelyeket hivatalosan követnie kellene. Egyetlen ilyen vétség — vagy akár több hasonló eset — önmagában még nem bizonyít semmit. A hírszerzés számára azonban elegendő ok lehet arra, hogy közelebbről megvizsgálja az illetőt: megértse a körülményeit, a motivációit és azokat a határokat, amelyeket saját érdekeiért hajlandó átlépni.

Ebben az értelemben a kompromittáló információ nem feltétlenül a beszervezés eszköze, hanem egy potenciálisan érdekes személy azonosításának módja is lehet. A „kompromat” megléte nem azt mutatja, hogy az illető biztosan együttműködésre lesz hajlandó. Azt jelezheti viszont, hogy a viselkedésében van egy olyan sebezhető pont, amelyet érdemes tovább vizsgálni.

Éppen ezért a régi, szinte egyidős a hírszerzéssel módszer, amelyet ma gyakran „honey trapnek” neveznek, jóval tágabb annál, mint ahogyan azt a filmekből ismert képe alapján elképzeljük. Egy romantikus kapcsolat valóban felhasználható arra, hogy információkat szerezzenek a kiszemelt személyről, majd nyomást gyakoroljanak rá. Ugyanakkor egészen más funkciót is betölthet: segíthet megtalálni a megfelelő embert, kialakítani vele egy bizalmasabb, baráti kapcsolatot, és felmérni, milyen egyéb motivációk tehetik fogékonnyá az együttműködési ajánlatra.

A kompromittáló információ formái a társadalommal együtt változnak

Az évek során nemcsak maga a módszer változik. A kompromittáló információ értéke is módosul. Ráadásul ezt néha kevésbé maga a cselekmény határozza meg, mint az, hogy milyen társadalmi környezetben történt.

A hidegháború idején ez különösen szembetűnő volt. A szovjet és a nyugati társadalmak eltérően határozták meg az elfogadható viselkedés határait, ezért ugyanaz a cselekmény teljesen eltérő hírszerzési értékkel bírhatott. Egy külföldön létesített szerelmi kapcsolat egy szovjet diplomata számára akár a karrierjébe is kerülhetett. Egy hasonló történet egy nyugati diplomatával az 1970-es vagy 1980-as években inkább egy hollywoodi vígjáték alapanyagául szolgálhatott volna, mintsem komoly nyomásgyakorlás eszközéül.

Az alapelv ma sem változott. Egy európai diplomata és egy konzervatívabb erkölcsi normákat követő ország külügyminisztériumának munkatársa közötti, dokumentált homoszexuális kapcsolat például egészen eltérő következményekkel járhat. Az Európai Unióban talán senki nem tulajdonítana neki különösebb jelentőséget. Egy másik országban az illető karrierjébe kerülhetne, máshol pedig akár az életébe is.

Éppen ezért különösen érdekesek a CIA és az MI6 hidegháború idején végrehajtott valós műveletei. Alekszandr Ogorodnik és Vlagyimir Kuzicskin történetei nemcsak két eltérő beszervezési megközelítés klasszikus példái, hanem arra is jól mutatnak, hogyan kapcsolódhat össze a két módszer. Ráadásul mindkét történet időről időre ismét megjelenik a sajtóban — a feloldott titkosítású dokumentumoknak, a résztvevők visszaemlékezéseinek és az újabb publikációknak köszönhetően.

Alekszandr Ogorodnyik: a kompromat mint az első kapcsolat ürügye

Alekszandr Ogorodnyik neve leginkább a „Trianon” fedőnévvel kapcsolódik össze. A Julian Szemjonov regényéből készült ТАСС уполномочен заявить című szovjet filmben — amelynek egyik szereplőjét éppen Ogorodnyikról mintázták — így jelenik meg az amerikaiak által beszervezett szovjet tisztviselő. A CIA feloldott dokumentumaiból és a később publikált visszaemlékezésekből azonban kiderül, hogy valódi fedőneve „Trigon” (TRIGON) volt.

Martha Peterson, a CIA egykori munkatársa a The Widow Spy című könyvében azt írja, hogy a bogotái rezidentúra munkatársai felfigyeltek Ogorodnyikra, miután észrevették, hogy viszonya van egy helyi, vonzó üzletasszonnyal. A szovjet diplomata számára kompromittáló helyzet önmagában nem vált a zsarolás eszközévé. Csupán ürügyet adott arra, hogy felvegyék a kapcsolatot a szeretőjével, és megpróbálják beszervezni.

A „Trianon” történetével foglalkozó szovjet publikációkban időnként az a változat is felbukkan, hogy a nőt a CIA szándékosan állította Ogorodnyik útjába. Peterson visszaemlékezései szerint azonban másképp történt. Az amerikai operatív tiszt felkutatta a szovjet diplomata szeretőjét, együttműködést ajánlott neki, ő pedig gyorsan felismerte az ajánlat anyagi előnyeit, és vállalta, hogy ráveszi Ogorodnyikot egy találkozóra az amerikaiakkal.

A találkozóra egy törökfürdőben került sor. Peterson könyvében azzal magyarázza ezt a meglehetősen szokatlan helyszínt, hogy ott nehéz volt hangfelvételt készíteni — legalábbis az akkori technikai lehetőségek mellett. Nem kizárt azonban, hogy a beszervezési beszélgetést előkészítő szakemberek a pszichológiai szempontokat is figyelembe vették. Mielőtt rátértek volna a lényegre, a két férfi mintegy három órát töltött a fürdőben. Ez éppen elég idő lehetett arra, hogy oldódjon a feszültség, és a beszélgetőpartnerek hozzászokjanak egymás jelenlétéhez.

Mint kiderült, a CIA munkatársainak aggodalma alaptalan volt. Ogorodnyik maga is készségesen közeledett az együttműködéshez, és meglehetősen gyorsan elkezdte kihasználni azokat a lehetőségeket, amelyeket ez számára biztosított. Gyémántokkal díszített ékszerek beszerzésében kért segítséget, majd miután visszatért Moszkvába, többször is kontaktlencsét rendelt. Nem akart szemüveget hordani, mert úgy gondolta, hogy az rontja a megjelenését, a Szovjetunióban pedig akkoriban még nem lehetett könnyen kontaktlencséhez jutni.

A történet iróniája, hogy azt az embert, akit eredetileg kompromittáló anyagok segítségével akartak beszervezni, végül egyáltalán nem kellett meggyőzni. Mintha maga is erre az ajánlatra várt volna. Akárcsak Buba Kasztorszkij a Az utolsó elérhetetlenek új kalandjai című szovjet kalandfilmben, aki a kémelhárítás előtt nagyjából azt mondja: „Ez nem tévedés. Én vagyok az, akit keresnek.”

Trigon további története a CIA feloldott dokumentumaiból követhető nyomon. Lebukásának története önmagáért beszél. Bármely országban akadnak olyan, hatalommal rendelkező emberek, akik államtitkokhoz férnek hozzá, és saját viselkedésükkel maguk teremtik meg a lehetőséget arra, hogy a hírszerzés kihasználja a sebezhetőségüket.

1977 áprilisában Ogorodnyik átadta a CIA-nak Anatolij Dobrinyin, a Szovjetunió amerikai nagykövete által küldött titkos diplomáciai távirat másolatát. A dokumentum egy Henry Kissingerrel folytatott reggeliről szóló beszámolót tartalmazott, amelyen az amerikai külügyminiszter élesen bírálta Jimmy Carter elnök és környezete politikáját. Az amerikai fél számára a távirat tartalma szintén hírszerzési úton megszerzett titkos információnak számított. Nem sokkal később a dokumentum tartalmát megismerte David Aaron, az amerikai elnök nemzetbiztonsági tanácsadójának helyettese.

Aaron ezután egy washingtoni jordániai nagykövetségen rendezett magánfogadáson az egyik beszélgetőpartnerének elszólta magát: elmondta, hogy tudja, miről beszélt Kissinger a szovjet féllel. A beszélgetést véletlenül egy másik diplomata is meghallotta, egy másik Varsói Szerződés-tagállam képviselője.

A KGB munkatársainak innentől már nem volt különösebben nehéz feladatuk megtalálni a szivárogtatót. Ogorodnyik a szovjet külügyminisztérium azon részlegén dolgozott, ahová a világ különböző országaiban működő szovjet képviseletek diplomáciai levelezése befutott. Éppen ezért volt olyan értékes a CIA számára. A szovjet kémelhárításnak már csak össze kellett raknia a képet: ellenőrizni azokat, akik hozzáférhettek a távirat tartalmához, és közelebbről megvizsgálni azokat, akik megfeleltek a kémelhárítás által figyelt jellemzőknek.

Hogy a szovjet hírszerzés kihasználta-e David Aaron sebezhetőségét, arról a történelem hallgat. Az Egyesült Államokban azonban a titkos információ kiszivárogtatásának ügye még csaknem hét éven át folytatódott. A titkos információk jogosulatlan nyilvánosságra hozatalával kapcsolatos, a szenátus hírszerzési bizottsága által folytatott vizsgálat csak 1984 májusában zárult le végleg.

Vlagyimir Kuzicskin: amikor a beszervezés egy probléma megoldásával kezdődik

A KGB őrnagyának, Vlagyimir Kuzicskinnek a története egy motivációval kezdődik: egy személyes problémával, amelyet nyugati orvosi segítséggel szeretett volna megoldani. A brit történész és író, Ben Macintyre ezt a történetet tette új könyve, a Redwood: The Untold Story of the Cold War’s Most Extraordinary Spy — „A hidegháború legkülönlegesebb kémjének el nem mondott története” — nyitójelenetévé. A kulcsfontosságú epizódot Ian McCreadie, az MI6 egykori tisztje mesélte el neki, aki elsőként vette fel a kapcsolatot Kuzicskinnel.

Teherán, 1981. A brit nagykövetség mosdója. A csapokat megnyitják, a folyó víz zaja elnyomja a beszélgetés hangját. Kuzicskin saját kezdeményezésére ajánlja fel szolgálatait, cserébe pedig impotencia kezelésére szolgáló gyógyszereket kér az MI6 tisztjétől.

Ebben az esetben a beszervezés egészen más logika szerint működött. A brit hírszerzés olyan emberrel került kapcsolatba, akiről nem kellett kompromittáló információkat keresni, akit nem kellett fenyegetésekkel megtörni, és akinek a sebezhetőségét sem kellett külön felderíteni. Ő maga érkezett a problémájával, és ő maga mondta meg, mit vár a nyugati szolgálattól. Már csak meg kellett kínálni a megoldással.

Kuzicskin végül feltárta a britek előtt az iráni szovjet rezidentúra szervezetét és állományát, beleértve az ügynökhálózatot és az illegális hírszerzőket is. Információkat adott tovább arról is, hogy a KGB a Tudeh kommunista pártot fegyveres felkelés előkészítésére, Khomeini ajatollah megdöntésére, majd a szovjet csapatok támogatásának biztosítására kívánja felhasználni. Az MI6 kezébe kerültek a konspiratív lakásokkal, a finanszírozással és a fegyverrejtekhelyekkel kapcsolatos információk is.

Kuzicskin természetesen nem tesz említést intim problémájáról a KGB. Mítoszok és valóság című, később publikált visszaemlékezéseiben. Felesége, Galina viszont beszámol egy másik sebezhetőségéről, amelyet Kuzicskin már jóval azelőtt megpróbált eltitkolni, hogy belépett volna a KGB szolgálatába.

Kuzicskin már tudta magáról, hogy színvak. Még az Ázsiai és Afrikai Intézetbe való felvétele előtt szerzett egy könyvet a színvakság vizsgálatára használt táblákkal, megtanulta őket, és így sikerült átmenne a jogosítvány megszerzéséhez szükséges orvosi vizsgálaton. A nyári szünetben taxisként dolgozott a moszkvai 11-es taxiflotta egyik egységénél.

A KGB-hez történő felvétele előtt azonban az orvosi vizsgálaton lelepleződött a trükkje: ott más módszerrel ellenőrizték a színlátását. A szabályok szerint a színvakság megállapításának a felvétel elutasításához kellett volna vezetnie. Valamilyen, máig nem tisztázott okból azonban szemet hunytak a probléma fölött — Kuzicskin így mégis hivatásos tiszt lett.

Általában véve pedig, ha Kuzicskin és felesége visszaemlékezéseit vesszük alapul, már fiatal korától kezdve kettős életet élt. Az intézetben közösségi aktivista és komszomolista volt, otthon pedig Szolzsenyicint olvasott szamizdatban. Később megtanulta kijátszani az egészségügyi korlátozásokat, hogy megszerezhesse a jogosítványt, majd különösebb habozás nélkül felajánlotta szolgálatait a brit hírszerzésnek. Ezek az epizódok külön-külön még semmit nem mondanak a későbbi árulásáról. Együttesen azonban kirajzolódik egy fontos vonás: Kuzicskin viszonylag korán megtanulta elválasztani egymástól azokat a szabályokat, amelyeknek kifelé meg kellett felelnie, és azokat, amelyeket saját céljai érdekében megszeghetőnek tartott. A viselkedés ilyen változásai — a kisebb szabályszegésektől a súlyosabbak felé vezető fokozatos átmenet — a hírszerzés számára is érdekes lehet a potenciális beszervezési célpontok felkutatásakor.

Van azonban ebben egy érdekes paradoxon. Ben Macintyre nem az MI6 feloldott archívumai alapján rekonstruálta a brit hírszerzés műveletét — a brit szolgálat továbbra sem hozza nyilvánosságra saját anyagait —, hanem szétszórt forrásokból: néhány feloldott titkosítású CIA-dokumentumból és az események egyes résztvevőinek visszaemlékezéseiből.

Érdemes hozzátenni, hogy miután Kuzicskin átállt a britekhez, a CIA képviselői is kihallgatták. Egy archív dokumentum szerint pedig az amerikaiaknak abban is segített, hogy több európai országban feltárják a szovjet rezidentúrák működését.