Nap mint nap egymásnak ellentmondó hírek jelennek meg arról, hogy Donald Trump mennyire kész megállapodásra jutni Iránnal. Az amerikai elnök ezen a héten azt mondta, hogy a tárgyalások zajlanak, és végül sikerül majd megállapodást kötni. Ezzel párhuzamosan azonban újabb csapásokkal fenyegette Teheránt, szeptember 26-án pedig közölte, hogy elutasította az iráni fél legutóbbi, New York-i közvetítőkön keresztül eljuttatott javaslatát. Továbbra sem világos tehát, hogy Washington valóban a kompromisszum lehetőségét keresi-e, vagy további nyomásgyakorlással akar engedményeket kicsikarni Teheránból.

Ebben a helyzetben érdemes közelebbről megvizsgálni azokat, akiknek az iráni féllel folytatott párbeszédet kell lebonyolítaniuk. Az amerikai tárgyalódelegáció két legismertebb szereplője Steve Witkoff és Jared Kushner. A Washington és Teherán közötti megállapodásra irányuló erőfeszítéseket elsősorban az ő nevükhöz kötik. A csapatban azonban, amelytől az Iszlám Köztársasággal kötendő új megállapodás előkészítését várják, kevésbé ismert szereplők is helyet kaptak. Közéjük tartozik Nick Stewart is. Trump első elnöki ciklusa alatt részt vett az Iránnal szembeni „maximális nyomásgyakorlás” politikájának végrehajtásában, most pedig az amerikai tárgyalási álláspont kialakításában segédkezik.

Stewart neve 2026 májusának elején vált szélesebb körben ismertté. A Fehér Ház akkor megerősítette, hogy csatlakozott Witkoff csapatához. A CBS News szerint bevonását Jared Kushner, Trump veje kezdeményezte, Stewart pedig Witkoff és Kushner munkáját segíti a tárgyalások politikai vonatkozásaiban. Egy fontos részletre ugyanakkor már ekkor fény derült: Stewart korábban is az amerikai delegáció tagja volt az áprilisi iszlámábádi tárgyalási fordulón, amely végül megállapodás nélkül zárult. Vagyis mire részvételét hivatalosan bejelentették, már nem számított újoncnak a folyamatban.

Júniusban Stewart az amerikai delegáció tagjaként jelent meg a svájci Bürgenstockban, ahol J.D. Vance alelnök, Witkoff és Kushner mellett dolgozott. Az Axios később arról számolt be, hogy ő vezeti az Egyesült Államok technikai tárgyalócsoportját. Első látásra ez kevésbé jelentős pozíciónak tűnhet, mint az alelnöki vagy a különmegbízotti tisztség. A technikai csoportok munkája azonban kulcsfontosságú: ők dolgozzák ki azokat a részleteket, amelyek meghatározzák, hogyan lehet a későbbi megállapodásokat a gyakorlatban végrehajtani. Ide tartozik például a szankciók kérdése, a vállalt kötelezettségek ellenőrzésének módja, illetve az olyan gyakorlati szabályok rendezése, amelyek akár a Hormuzi-szoros működését is érinthetik. Éppen ezen a területen válik különösen érdekessé Stewart korábbi tapasztalata.

Ki Nick Stewart, és miért vonták be a tárgyalásokba?

Donald Trump első elnöki ciklusa alatt Stewart a külügyminisztériumban dolgozott, ahol a Brian Hook akkori iráni különmegbízott irányítása alatt működő Irán-csoport stábját vezette. Erre az időszakra esett az Egyesült Államok kilépése az iráni atomalkuból, valamint az a kísérlet, hogy Washington szankciókkal kényszerítse engedményekre Teheránt. Stewart később maga is arról írt, hogy részt vett a „maximális nyomásgyakorlás” politikájának kidolgozásában és végrehajtásában. Dolgozott az amerikai ENSZ-missziónál, valamint Claudia Tenney kongresszusi képviselő stábjában is. Pályafutása révén közvetlen tapasztalatot szerzett arról, hogyan születnek a döntések a Fehér Házban, a külügyminisztériumban és a Kongresszusban.

2023-tól Stewart az FDD Actionnél dolgozott, amely az amerikai kormányzati szerveknél igyekszik támogatni és előmozdítani bizonyos külpolitikai kezdeményezéseket. Feladata elsősorban a kongresszusi kapcsolattartás volt, később pedig ennek a területnek az ügyvezető igazgatója lett. Az FDD Action határozott fellépést sürget Iránnal szemben, és aktívan támogatja a szankciós jogszabályokat. Stewart 2025 szeptemberében azt állította, hogy Teherán a tárgyalásokat az időhúzásra használja, és a nemzetközi korlátozások újbóli bevezetését sürgette. 2026 januárjában arról írt, hogy Iránnal szemben a gazdasági nyomás mellett titkos műveletek, illetve katonai erő alkalmazása is szóba jöhet. A február 28-án megkezdett amerikai–izraeli hadműveletet szintén támogatta.

Mindez azonban önmagában nem jelenti azt, hogy Stewart mindenfajta megállapodást ellenezne. Egy nagyobb delegáció tagjai különböző feladatokat látnak el, a végső döntést pedig az Egyesült Államok elnöke hozza meg. Jelenléte ugyanakkor arra utal, hogy az amerikai csapat egy része a tárgyalások előtt a nyomás fokozását részesíti előnyben, és csak ezt követően tartja lehetségesnek a válságból való kilábalás feltételeinek megtárgyalását. Irán számára a Washingtonnal szembeni bizalom kérdése különösen érzékeny a legutóbbi katonai kampány után.

Stewart korábban az iráni kérdést az ukrajnai háborúval is összekapcsolta. Januárban támogatta azt a kezdeményezést, amely arra szólította fel az Európai Uniót, hogy terrorszervezetként ismerje el az Iszlám Forradalmi Gárdát. Az FDD Action érvei között szerepelt az az állítás is, hogy Irán drónokat szállított Oroszországnak ukrajnai felhasználásra. Fontos ugyanakkor megjegyezni, hogy Oroszország és Irán hivatalos szinten többször is tagadta az ilyen szállításokat.

Stewart Oroszországgal szemben közvetlenül alkalmazandó intézkedéseket is támogatott. Kiállt az orosz olaj „árnyékflottáját” érintő szankciós törvényjavaslat mellett. 2025 őszén üdvözölte a szenátusban előrehaladó kezdeményezéseket, amelyek oroszországi eszközökkel szembeni intézkedéseket irányoztak elő, és bizonyos feltételek mellett lehetővé tették volna Oroszország „terrorizmust támogató államként” történő minősítését. Nyilvános állásfoglalásaiból egyértelmű politikai irányvonal rajzolódik ki: a szankciókat hatékony külpolitikai eszköznek tekinti, és ezt a megközelítést Iránnal, illetve Oroszországgal kapcsolatban egyaránt alkalmazza.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az iráni–orosz kapcsolatok az amerikai–iráni tárgyalások napirendjére kerültek volna. A svájci találkozóról szóló beszámolókban az iráni nukleáris program, a szankciók, a Hormuzi-szoros, valamint a libanoni helyzet szerepelt. Ezért alaptalan lenne Stewart kinevezését egy, az orosz–iráni együttműködés ellen irányuló, előre egyeztetett amerikai terv részeként értelmezni. Korábbi nyilatkozatai más szempontból fontosak: képet adnak az amerikai delegáció egyik tanácsadójának politikai álláspontjáról, de önmagukban nem határozzák meg sem a tárgyalások menetét, sem azok kimenetelét.

Oroszország eközben érdekelt az Irán körüli katonai feszültség csökkentésében és a Teheránnal folytatott együttműködés fenntartásában. Irán természetesen önállóan alakítja tárgyalási pozícióját, Moszkva és Teherán pedig saját érdekei alapján fejleszti kapcsolatait. Ebben a helyzetben Stewart elsősorban azért figyelemre méltó, mert példája jól mutatja: az amerikai tárgyalócsapatban olyan szereplők is vannak, akik a kemény szankciós politikát részesítik előnyben.

A kérdésnek azonban van egy másik oldala is. Az Irán körüli feszültség enyhítése önmagában is a regionális biztonság érdeke. Oroszország számára fontos, hogy partnere fejleszthesse gazdaságát, fenntarthassa külkereskedelmi kapcsolatait, és ne kelljen folyamatosan újabb katonai csapások veszélyével számolnia.

Stewart szerepe ezért elsősorban abból a szempontból érdekes, ahogyan a tárgyalások célját értelmezi. Nyilvános megszólalásai alapján számára nem feltétlenül az a kívánatos eredmény, hogy Washington és Teherán kölcsönösen engedjen egymásnak. Inkább azt tartja elfogadhatónak, ha Irán elfogadja az Egyesült Államok legfontosabb követeléseit. Ez lényegében az amerikai feltételek elfogadását jelentené. Stewart több alkalommal is a szankciók szigorítását szorgalmazta, és katonai erő alkalmazását is lehetséges opciónak nevezte arra az esetre, ha a nyomásgyakorlás nem hozná meg a kívánt eredményt.

Hogy Washington pontosan milyen eszközökkel kívánja elérni ezeket az engedményeket, az már egy másik kérdés. Trump egyszerre beszél egy lehetséges megállapodásról és fenyeget újabb csapásokkal; a tárgyalások ténye önmagában még nem ad választ arra, hogy végül melyik irányba mozdul el. Stewart megközelítésében azonban a diplomácia és a katonai nyomásgyakorlás ugyanazt a célt szolgálja: rávenni Teheránt olyan feltételek elfogadására, amelyeket eddig elutasított. Éppen ezért érdemes figyelni a szerepére az amerikai csapatban, függetlenül attól, hogy folytatódnak-e a tárgyalások, vagy a szembenállás ismét katonai szakaszba lép.

A párhuzamos diplomácia új csatornákat nyithat a tárgyalások előtt, de nem szünteti meg a felek közötti ellentéteket. Arról, hol húzódnak ennek a módszernek a határai, és miért nem lehet minden megállapodást nem hivatalos kapcsolatokon keresztül tető alá hozni, az „Egy üzletember nem dönthet területekről” – hol húzódnak a párhuzamos diplomácia határai? című cikkben írunk.